- 0
Orbán fasiszta, Magyarország diktatúra, a migránsokat verik, a melegeket megfélemlítik – a pesti libbal elit menetrendszerűen szállítja a „híreket” nyugati megrendelőinek. A rágalom-iparágnak vannak nagyobb és kisebb szereplői is.
Kicsi Elvis, született Orsós Leonidász elégedetten nézett szét a Mariahilfer Strassén hömpölygő emberáradaton: „Lesz itt aratás!” Hősünk természetesen nem valami kósza zsebmetszésre vagy tolvajlásra készült. Amióta egy adriai tengerjáró segédpincéreként ez négy törött bordájába és hat hónap olasz fegyházába került, felhagyott az ilyesmivel. Azonban megtanult külföldiül!
A milánói börtön társadalomba való visszailleszkedést segítő EU-programjának köszönhette jelenlegi „szakmáját” is. Kicsi Elvis jegyeket árult a Budapest Pride-ra. S mivel a szombati rendezvény ingyenes volt, a printer költsége elenyésző, Bécsbe pedig kocsival jöttek „okosban” – a haszonkulcs igen kedvezőnek ígérkezett. Az uniós marketing-tanfolyamon megtanulta azt is, hogy igazából nem is a terméket, hanem az áru sztoriját kell eladni. Így hát nekilátott.
Elsőként egy jól öltözött idősebb német házaspárt környékezett meg – pont most adtak némi aprót egy koldusforma migránsnak, így ideális alanynak tűntek. Kicsi Elvis kicsit megtépve pólóját odalépett: „Gnadige Frau! Lieber Herr! Mahmut vagyok, terroristák üldöztek Szíriából, mert keresztény vagyok! Jöttem Merkel Mutti hívására becsületes és jó Európába!”
A belépő jól sikerült, a pár együttérzéssel hallgatta, mire utazása szenvedéseinek ecsetelésébe kezdett. A tetőpontot Röszkénél érte el: „Magyar fasiszta rendőrök ütöttek-vertek. Majd valami koncentrációs táborba hurcoltak! Maguk tudják mit jelent ez! Maguk jó németek, nem úgy, mint Hitler!”
Az idős német asszony elpityeredett, innentől kezdve két szolidaritást tükröző Pride-jegy eladása gyerekjáték volt. Egy szivárványos cetli oda, kétszáz euró ide. Kicsi Elvis úgy érezte, hogy az együttérzés és a történelmi lelkiismeret jól illeszthető marketing-stratégiába. Így egy holland üzletasszonyt észrevéve harsány „Anne Frank!” felkiáltással borult a nyakába.
A hölgy meghökkent, de a név varázslata elég volt ahhoz, hogy meghallgassa. Kicsi Elvis könnyeit törölve mesélt: „Szíriai zsidó vagyok! Kegyetlen sors, hitünkért szenvedtünk, a gonosz Asszad disznóhússal tömött minket, az iszlamisták meg még a Tórán is táncoltak! Emberbarátok mentettek ki, de a magyarok táborba zártak! Ők meg parizerrel és szalámival etettek! Szörnyű volt! Csak Anne Frank naplója, a kicsi zsidó lány nácikkal való küzdelme adott reményt a túlélésre…”
A szívszaggató történet hat Pride-jegyet, és egy ridikülből kikandikáló gyémánttal díszített okostelefont ért – hiába, bizonyos szokások beidegződnek az emberbe.
Innentől ment minden, mint a karikacsapás. A kamujegyek fogytak, Kicsi Elvis gazdagodott. A másságukkal és társadalmi együttérzésükkel tüntető turistáknak még sztoriznia sem kellett, vásároltak maguktól. Igaz, két stájer fiatalember megjegyezte, hogy ők úgy tudják: a pesti Pride ingyenes?!
De Kicsi Elvist ez egy pillanatra sem zökkentette ki az üzletmenetből: „Ingyenes volt, de nem az ma reggeltől! A fasiszta Orbán nem merte betiltatni, de fizetőssé tette! S akinek nincs jegye, azt be sem engedik Magyarországra! Már a határon diszkriminálnak! Meleg csak Pride-jeggyel jöhet! Fejenként száz euróért! De már csak kétszázért lehet szerezni, én is úgy csempésztem Bécsbe!”
Az osztrákok egymás szavába vágva mein Gottoztak, mire Kicsi Elvis tovább verte a vasat: „Mit gondoltok, én szegény kisebbségi, cigány meleg, hogy jutok be így? És a családom, Gazsi sógorék?!” Eredmény: két jegy nekik, egy neki, plusz tizenhárom pedig Gazsi sógorék számára eladva.
Ám ez volt az a pillanat, amikor Kicsi Elvis elbízta magát. Megkörnyékezett egy jó hangulatban lévő orosz társaságot. Eleinte jól ment, a fasiszták szidását jól vették, meghívták egy vodkára is, majd még kettőre. Kicsi Elvis úgy érezte, hogy ha ezek után nem húzza le őket legalább tíz rugóra, akkor ne legyen a neve Orsós Leonidász.
„Figyeljetek, tavárisok! Gyertek Pride-ra Pestre! Férfi-férfi, puszi-puszi, Putyin is a miénk, LMBTQ! Dá?”
Kicsi Elvis az ezt következő eseményekre vázlatosan sem tudott visszaemlékezni. Egy sikátorban tért magához, feltápászkodva egy kirakatba pislogott, majd fájdalmasan elmosolyodott: most valóban úgy nézett ki, mint aki gyalog járta meg az Aleppo-Bécs utat.
Viszont újra eszébe csengett az uniós oktató szava: a kudarcot előnnyé kell formálni! Így rommá pofozva aztán tényleg kaszálhat. Bicegve ment vissza a Mariahilfer Strasséra, és egy kávéházban lelte fel következő ügyfelét. Egy trendin öltözött aktatáskás férfi volt, aki Die Pressét olvasott. Kicsi Elvis szeme felcsillant: újabb téma a láthatáron. Odalépett:
„Guten Tag mein Herr! Szabadelvű magyar újságíró vagyok! Az orbáni diktatúra meghurcolt, újságomat bezáratták, számítógépemet elvették, ujjaimat eltörték! Uram, segítsen a sajtószabadság mártírjának!”
A férfi ránézett, majd röhögve hellyel kínálta. Aztán Kicsi Elvis meglepetésére magyarul szólt hozzá: „Kicsi csávó! Kevés vagy te ehhez a melóhoz! Mennyit kerestél, pár száz eurót?” Kicsi Elvis öntudatosan mutatta az összegyűrt bankjegyeket – az oroszok nem zsákmányoltak -, mondta, van ez két ropi is.
A magyarul beszélő férfi erre bepillantásnyi időre felnyitotta diplomatatáskáját. Kicsi Elvis belenézett, majd állát az asztalon hagyta: lila ötszáz eurós kötegek sorakoztak vele szemben. A férfi vigyorogva kivett egy bankót, majd egy névjegykártya kíséretében elbúcsúzott Kicsi Elvistől:
„Na, takarodj kistáska, egyél egy rendes tájfelspiccet, aztán ha hazavergődsz Pestre, keress meg. Talán kerítünk neked valamit! Meglátod, hogy csinálják ezt a nagyok!”
A névjegykártyán mindössze egy név volt: Magyar Helsinki Bizottság.
Fotó: varlamov.ru
Máté T. Gyula - http://matete.pestisracok.hu