- 0
Az, ami a Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan súlyos, mint az, ami a magyar vidéken, főleg Északkelet-Magyarországon megy végbe a romákkal és az egész országban a négymillió koldussal szemben.
Az, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan rettenetes, mint az, ami Kelet-Ukrajnában, Irakban, Szíriában, Líbiában és a Gázai övezetben történik. Zeev Sternhell, a nagy francia-izraeli történész azt mondja , hogy az izraeli katonai állam, amely „zsidó állam”-nak nevezi magát – s ennek a formulának az elismerésére akarja kényszeríteni a világot, elsősorban az Egyesült Államokat –, evvel kifejezi, hogy az uralma alatt élő palesztinai araboknak nem az állama.
Velük szemben a kollektív bűnösség elvét alkalmazza, nem a „szemet szemért, fogat fogért” elvét, hanem az „egy szemért száz szemet, egy fogért száz fogat” elvét. Az antiszemitizmus veszedelmétől tartó „haladó közvélemény” – különösen Közép- és Kelet-Európában – hallgat. Vannak olyan közép- és kelet-európai soviniszták, akiknek ez imponál. Vannak itt is olyanok, akik szerint így kell bánni a szegény, békétlen és sötét bőrű kisebbségekkel. A cionista alapeszme – mint annyi XIX. és XX. századi gondolat – totális kudarcot vallott. Mint annyi más esetben, a zsidók és a zsidók barátai keserűen mondhatják: „nem erről volt szó”. Nem, nem erről volt szó. Az etnicizmus és a fajgyűlölet áldozatai (és utódaik) üldözőiktől tanultak – Shlomo Avineri kimutatta az izraeli jobboldal gyökereit az 1920-as évek Lengyelországának soviniszta-tekintélyelvű irányzataiban (ND, „endecja”) – , nem tolsztojánus őseiktől vagy Martin Bubertől. (A folyamat végpontja itt látható . A szombati Magyar Nemzet is közölt erről fényképet. A tisztességes, szerény kis izraeli baloldal persze tüntet a háború ellen , és éppen úgy támadják a soviniszták, mint a pesti baloldalt – mindezt jól ismerjük.)
Az, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, nem olyan súlyos, mint az, ami a magyar vidéken, főleg Északkelet-Magyarországon megy végbe a romákkal és az egész országban a négymillió koldussal szemben.
Végül is csak fémből és kőből összegányolt rémgiccs. Tárgy. Nem fáj, fizikailag legalábbis nem fáj.
Azok között, akik vasárnap délelőtt kimentek tiltakozni a lipótvárosi Szabadság térre, ott voltak azok is, akik rasszista zsarut indítanak polgármesterjelöltnek Miskolcon – ott most három rasszista jelölt indul egymással szemben: van itt pluralizmus! – , és azok is, akik ugyan elítélik az effélét, de továbbra is politikai összefogásról tárgyalnak azokkal, akik azt teszik, amit ők állítólag borzadva elutasítanak. Az ő tiltakozásuk sem ér semmit.
Ugyanis az antifasizmus és az antirasszizmus egyetemes, hogy Pál apostolt idézzem, nem „személyválogató”: nem lehet a zsidógyűlöletet megvetni és elítélni (noha kell) úgy, hogy a hozzá ijesztően hasonló más rasszizmusokat, etnicizmusokat és sovinizmusokat nem ítéljük el ugyanakkora haraggal és undorral.
Mert azt, ami a budapesti Lipótváros szívében, a Szabadság téren, a 2014. július 19-éről 20-ára virradó éjszaka történt, azt természetesen a magyarországi zsidók ellen tették, akik tették. A masszív rendőri biztosítással, magas fémkordonok mögött, az éj leple alatt gyáván és aljasul a helyére csempészett hazug emlékmű nem mond egyebet, mint azt, hogy nekünk – régi és mai magyaroknak – semmi közünk az egészhez, azt idegenek (németek) tették idegenekkel (zsidókkal) úgy, hogy a magyar állam béna volt és tehetetlen.
„Német megszállás”? Német megszállás volt. Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Franciaországban. Ezek az államok nem voltak a Harmadik Birodalom szövetségesei, hanem az ellenfelei, ezeket az államokat szétzúzta a náci hadigépezet, és a maradékot különféleképpen igazgatták, hol kollaboránsokkal, hol nélkülük. Ezeknek az államoknak egy részéből területeket kapott a Harmadik Birodalommal szövetséges, Horthy Miklós kormányozta Magyar Királyság (még 1940-ben és 1941-ben) – méghozzá Mussolini Olaszországa mellett egyedül, és viszonylagosan nagyobb mértékben –, a Wehrmacht és az SS 1944. március 19-ei bevonulása után a Horthy-kormányzat (1944. október 15-éig) a helyén maradt, és folytatta a háborút a Harmadik Birodalom oldalán. Tudjuk jól, s az elmúlt hónapokban ezt ezerszer elmondták, addigra a magyarországi zsidókat minden joguktól és minden javuktól megszabadították, s a magyar államapparátusnak nem maradt más, mint a legnagyobb sebességgel és hatékonysággal bevagonírozni a zsidókat, útban az emberi mivoltuktól való radikális megfosztás, majd a gáz- és tűzhalál felé. Sok százezer magyar állampolgárt nem védett meg az államuk, hanem szabályosan és energikusan átadták őket idegen kormányzat hóhérainak, beleértve a csecsemőket és a nagymamákat. (Arra pedig még a magyar antifasiszták se szeretnek emlékezni, hogy mi történt az „országgyarapítással” „visszatért”, azaz megszállt területek nem magyar nemzetiségeivel.)
A lipótvárosi emlékmű – s tudjuk, hogy valaha a Lipótvárosban lakott a zsidó polgárság (nem a valaha kispolgári és proli Újlipótvárosban, azaz a mai XIII. kerület egyik részén, hanem a mai V. kerületben) – nem valamiféle fasiszta vagy náci jel, hanem a közöny emlékműve.
„Bejött” a Wehrmacht, megalázta a magyar államot, s ez tragédia. Ez egyébként igaz. Tragédia volt, tragédia, amelyet előkészített a huszonkét évig uralkodott irredenta és zsidóellenes, konzervatív politika, s amely nélkül persze aligha lett volna realizálható az a magyar állam által lelkesen üdvözölt és fegyelmezetten végrehajtott, időnként szorgalmasan túlteljesített terv, amely az európai zsidóság végleges kiirtását célozta, s amely terv a német náciké volt, nem a sovén magyar militarizmus találta ki – bár amit ez német közreműködés nélkül kiötölt a zsidótörvényekkel és -rendeletekkel, a munkaszolgálattal és a többivel, maga is épp elég borzalmas volt, menthetetlen és szégyenletes. A fő bűn természetesen a náci Németországé, nem a magyar államé.
De ránk elsősorban mégis ez utóbbi tartozik. Ez a rendszerváltás utáni magyar állam identitásának a kérdése. A Gábriel arkangyalos, sasos, országalmás emlékműre a lipótvárosi református templom lépcseiről keményen néz a bronzba öntött Horthy Miklós.
De az emlékmű – és lopakodó, gyáva fölállítása a magyar rendőrség felejthetetlen asszisztálásával, magas fémkordonok között, a forró nyár miatt kiürült városban, vasárnap hajnalban, amikor puccsokat szokás intézni és háborúkat indítani – csakis és kizárólag akkor bírálható erkölcsileg érvényes módon, ha félreérthetetlenül kimondjuk: a mai Magyarországon nem a zsidók életét fenyegeti veszély, hanem a cigányokét (hiszen a szélsőjobboldali paramilitáris rohamosztagok őket gyilkolják, és a fajgyűlölő államhivatalnokok és tisztségviselők őket üldözik és szorítják ki szülőhelyükről), hogy az elnyomó rendszertől nem elsősorban a zömmel a középosztályhoz és az értelmiséghez tartozó zsidók szenvednek, hanem a munkanélküliek, a hajléktalanok, a „közmunkára” kényszerített munkások, az éhező parasztgyerekek, a diszkriminált nők és melegek, a nézeteik miatt elbocsátott vagy munkalehetőségüket elvesztett baloldali értelmiségiek – felekezeti különbség nélkül. Bár zsidónak lenni se nagy vigalom. S az a többnyire szubtilis, nehezen okadatolható megkülönböztetés, amely az utódállamok magyar kisebbségeit érinti, noha olykor láthatatlan a kívülállónak, azért fölöttébb aggasztó. (Nem szólva a tökéletesen elnémított magyarországi nemzetiségekről.)
A Szabadság téri emlékmű mindenekelőtt a közöny emlékműve, mondtam – azt nyilatkoztatja ki, hogy a nemzettel azonosított, uralkodó etnikum (ez a szociológiai fikció, amely mindig az „államfönntartó”, lojális „népelemet” jelenti) mesterséges, kulturális határain kívülre képzelt embercsoportok sorsa irreleváns, mert idegen. Nagyon sajnáljuk, roppantul idegesítő, de hát mégse a mi dolgunk. Azt mondja ki, hogy a fölvilágosodás óta egyetemesnek gondolt nemzettagság és állampolgárság létező, de vitatott hipotézis, még ha elismerjük is bizonyos tekintetben néhanapján, akkor is másodrendű és fontatlan.
Régóta tudjuk, hogy a rendszerváltás megbukott.
A hanyatlás gyors – és sajnos igazolja azokat az aggodalmakat, amelyeket annak idején annyira utáltam az 1980-as évek végén. Sokan féltek tőle, hogy olyasmi következhetik be itt, mint ami aztán csakugyan bekövetkezett. Lenéztem akkoriban ezeket az ijedős kispolgárokat, akiknek – szerencsétlenségünkre – igazuk lett. Ha okosabbak vagyunk, tudhattuk volna, hogy a polgári társadalom emancipációs (szabadságelvű és egalitárius) korszaka rég véget ért, mire mi kelet-európaiak megérkeztünk a már hanyatló kapitalizmusba. Nem fenyeget itt újabb holokauszt.
Csak a végtelen gyalázat.
Tamás Gáspár Miklós - hvg
A cikk eredetije itt olvasható
Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!
Köszönettel és barátsággal!
www.flagmagazin.hu