Hogy az olimpia forgatagában megemlékeznek-e a franciák az árnyékvilágból 230 éve fejvesztve távozó Maximilien de Robespierre-ről, azt csak vasárnap, halála évfordulóján fogjuk megtudni. Bár ismerve a kacifántos jelent, nem lenne meglepő, ha hívei fejet hajtanának a nagy forradalom véres szörnyetege előtt, aki világmegváltó jakobinus buzgalmában addig irtotta sajátjait (ellenséget, barátot, mindenkit), míg végül az ő koponyája is a fűrészporos kosárba került.

Robespierre munkássága nálunk is követőkre talált. Szamuely Tibor a tanácskommün 133 napja alatt futott be emlékezetes karriert. (Lenin-fiúi segítségével egyedül Kalocsán 128 helyi lakost küldött bitóra – némelyiket pusztán azért, mert volt mersze kitűzni saját házára a nemzeti lobogót.) Programját így összegezte: „Aki öklöt emel fel a proletariátusra, az aláírta a saját halálos ítéletét.” A bukás után öngyilkos Szamuelyt a zsidóság nem engedte izraelita sírkertben eltemetni – a halál sem vállalt vele közösséget. Buzgalmát pár évtizeddel később Rákosi Mátyás folytatta, immár az ÁVH „színeiben”.

Robespierre mostani magyar rajongói is csak az alkalomra várnak; terveikről egyelőre kommentfalakon olvashatunk: lámpavas, vér, IFA-plató… Szarvas Koppány Bendegúz momentumos hagyományőrző például nemrég így kommentálta a Covid-járvány alatti kormányintézkedéseket: „Megdolgoznak a fiúk a lámpavasért”. Vagy ott a szemkilövőhegyi italos ember, aki már tisztogatási terveket is szőtt az „Orbán utáni világra”: „Minden értelemben földönfutók lesznek! Nem lesz árokbetemetés, zárójel lesz, levegőtlen világ. Magukat is el fogják vinni, amikor győzünk. Nem lesz kegyelem!” Robespierre szelleme él.