De – orbánosan szólva – nem azért gyűltünk itt össze, hölgyeim és uraim, hogy a beszédet méltassuk. Azt megteszik mások, ahogyan azt is elolvashatjuk bárhol, hogy miért volt csicskagyász. Inkább foglalkozzunk csak egy részével.

Az évértékelő hálás műfaj, hisz nagyjából borítékolható, hogy mindenki azt fogja kapni, amit vár. A fideszesek azt fogják mondani, hogy még soha az életben nem látták ilyen szépnek, erősnek, jó svádájúnak, magabiztosnak, gyönyörűnek a vezérlő tábornokot. Az ORIGO beszámolójának felét tette ki konkrétan az, hogy Orbán öltönyéről, annak fényéről, a nyakkendő árnyalatáról értekeztek, és kiemelték Orbán „szemmel látható dinamizmusát”.

Az ellenzék ugye ezzel szemben egész biztos, hogy nem ezt fogja látni. Ők egy megtört, meggyötört, unalmas, hatalomban megkopott szerencsétlent, illetve egy őrjöngő Hitlert, egy elmebeteg nárcisztikus diktátort, egy száját nyalogató Cipollát, egy Putyint, egy Trumpot fognak látni.

De az évértékelő kulcsmomentumát – legalábbis a Toronyház Institute szerint – nem ott kell keresni, ahol a reflexből lelkendezők és a szintén reflexből okádók kutatják. Nem a nemzetközi haladadás rükvercei és botorkálásai, de nem is a magyari szépülés és fejlődés stációinak visszafogott ismertetése a leglényegesebb elem. De nem is a következő, tehát a választási évre (!!!), meghirdetett küzdelmek.

Hanem a stabilitás fontosságáról ejtett pár, apró mondat.

Be kell valljuk, a magunkfajta reakciósnak a szőr áll fel a hátán a horgyufai értelemben vett stabilitás-romantikától. Mert az valóban érv lehet, hogy: oké, gyerekek, kicsit hülyék vagyunk, néha össze-vissza beszélünk, néha többe van a tanácsadás, mint a stadion, de legalább kiszámíthatóak vagyunk, stabil a kormányzás, nincsenek meglepetések? Nem, ez nem érv a folytatás mellett. Ilyeneket horngyufáék és a visszatérni szándékozó kommunisták habogtak az Antall-kormány alatt arra a kérdésre, hogy mi a búbánatos fenét képzelnek magukról az egypártrendszer összeomlása után 12 perccel.

Csak az a helyzet, hogy ott van a nevezetes kétezerkettő, amikor Orbánbasi még “nem őrült meg”, “nem kezelték Grácban”, “nem volt diktátor”, “nem épített stadiont minden faluba”, “nem írta át az alkotmányt”, aztán mégis megbukott. A töketlen, a teljesen fogalmatlan, a puhapöcs és intimpistáskodás mintapéldány Medgyessy könnyedén győzte le a mai ellenzéki narratívában “még jó, még demokratikus Orbánviktort”.

Na, ez az a tapasztalat, ami miatt elő kellett venni a tegnap megénekelt stabil monolit vs. kiszámíthatatlan és összeférhetetlen egységfront történetet. És ezért a cím, miszerint Orbán a 2002-es választásra készül.

„Unalmas? Ennek ilyennek kell lennie.”

Az eddiginél is nyilvánvalóbbá lett mind a hangvételben, mind a felütésben a református népi vonal. Már több évvel ezelőtti értékelő-értékelőnkben is kiemeltük, Orbán retorikai karaktere nagyon erősen kezdi felvenni az „erdélyi fejedelmek” stílusát. Ez a külső szemlélőnek alapvetően lehet idegen, és a most épp nagy számban dezertáló „katolikus feripópista” csapatoknak jó fogódzó arra, hogy kritikáikat megfogalmazhassák. Az Orbán-beszéd olyan, hogy „ilyennek kell lennie”, ennek pedig jelentősége van.

A fejlettnyugati világ ugyanis a „protestálás” állapotában van. Trump, Brexit, az összes említett megmozdulás a „parasztlázadások” minősített esete, amiben a Habsburg-liberálisok Európában a Birodalomban gondolkodók és ők állnak szembe az elszórtan kaszát élező, szó szerint parasztokkal. Trump „vörös vidékén túli kékre festett óceán-partok”, a Brexit „vidéki Angliáját élesen megvető körzetek” mind-mind a Hatalmas Dühös tömegekbe ékelt, „valóságtól elszakadt” városok képeit mutatja, amihez hasonlót a 16.-17. századból ismerhetünk.

A „központi költségvetés által kizsigerelt”, elnyomott és magára hagyott parasztok tömegei ekkor döntöttek úgy, hogy a megdönthetetlen Német-Római Integrációt, a korszak amúgy viselkedésében is meglepően „liberális” vallásideológiai monolittömbjét, a megdönthetetlennek vélt struktúrákat kizökkentik a kerékvágásból, és ez az, ami végül a harmincéves európai polgárháborúba torkollt, amin természetesen a mohamedánok nyertek. Ismerős a helyzet? Ez a „protestáló hangulat” járja be ma Európát, és érdekes, amikor hazánkban pont azt kell látni, hogy maga az aktuális Establishment áll ennek a hullámnak az élére, és amúgy a magyar történelemből nem ismeretlen módon maga a Király az, aki vezeti hazájában a Reformációt.

Rögtön értékké is vált a stabilitás, hiszen a horgyufai értelemben vett múltidézés helyett a biztos jövőről beszélünk. És hogy ennek része a Kádás-korban szocializálódott szavazók megszólítása? Nem nagy ár.

A HVG-s hontandrisnak üzenjük, hogy amikor a kisszerű szar aktuálkodást hiányolja és úgy érzi, a nagy ívben ő így elsikkad, akkor elég jó lenne felismerni ennek az ívnek a történelmi, nemhogy kormányzati cikluson, de emberöltőn is túlmutató méretét, az ebben való pozíció 200, 300, 500 éves kihatásait. Ebben Orbán térséget szervez Kelet-Közép-Európában, pozicionál és igazából nem azt dönti el, hogy Mészáros felcsúti stadionjába mennyi TÖK vagy milyen pénzt tolnak, vagy hogy milyen üveggyapotba bugyolálják a kórházi fűtőcsövet, hanem hogy merre, hova, hogyan az elkövetkező nettó 300 évben.

Erről meg lesz is a “népszavazás” 2018-ban, aminek a neve Országgyűlési Választás. És hát az olimpiás buli már önmagában mutatja, hogy folyik a téma az egyik, és milyen szinten a másik térfélen.

(Elkövette: Piréz & Boogieman – Toronyház Institute)

]]>www.tutiblog.com]]>