Korán kelő típus vagyok. Nem tagadom, rajongom a reggelek hangulatáért, atmoszférájáért, s szeretek a – még – csöndes utcákon, tereken, parkokban egyedül sétálgatni. Tudják, csak úgy, céltalanul. A békés nyugalom, a tisztább levegő, s egy új, bűntelen nap ígérete csodákat képes tenni bárkivel, ugyanakkor fel kell készülni arra is, hogy a távolságtartó szemlélődésünk során esetleg megláthatunk olyan jelenségeket, amelyek napközben, a nagy rohanás közepette legtöbbször elkerüli a figyelmünket.

Valamikor hat, negyed hét magasságában lettem figyelmes egy üzletre. Pontosabban először nem is magára az üzletre, sokkal inkább a bejárat előtt letáborozott hajléktalanra. Ismerős látvány mindenki számára, lassan már hozzátartozik egy hétköznapi utcaképhez: viseltes kabát, amitől egyetlen percre sem válna meg, attól tartva, hogy sorstársai közül valaki ellopja tőle. Hatalmas, leginkább a batyu szóval jellemezhető csomag, amelyben minden személyes holmiját tárolja, szorosan a feje alá gyömöszölve, mintegy párnaként. Nyugodtan, látszólag gondtalanul szundikál, s a mellette sorakozó üres, keserédes szagot árasztó üvegek magyarázattal szolgáltak békés pihenésére. Semmi különös, semmi érdekes; mint említettem, az utcakép része. Azonban amint megláttam, milyen üzletet is szemelt ki az említett hajléktalan éjszakai nyugvóhelyként, felmerült benne, hogy talán én értettem teljesen félre a helyzetet.

Sztakó Balázs

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja