Márki-Zay Péter Waterlooja ugyan csak áprilisban esedékes, de szorgalmi feladatként már most lyukra futott: nem Iványi Gábor lett az ellenzék államfőjelöltje. A tuti nyuszit nem kisebb államférfi, mint Jakab Péter húzta elő a cilinderből, mégpedig Róna Péter személyében. Megnyugtató megoldás ez: az újabban Woody Allent idéző vallásszédelgőként Iványi zavartalanul folytathatja önazonosságának keresését, miközben a polgári jobboldal továbbra is jól szórakozik a parlamenti erőviszonyok ismeretében lúzercastingnak ígérkező államfőjelölésen.

De meglehet, nem ilyen vicces ez. Az idén nyolcvanéves Róna Péterrel korábban több életútinterjú is készült. Aki elolvassa és meghallgatja ezeket, érdekes és tanulságos, a viharos magyar huszadik századot tükröző családtörténetet ismerhet meg belőlük. Róna amerikai és oxfordi karrierje egy, a nyugati elitkörnyezetben, idegen nyelvekben, koktélpartikon magát jól feltaláló intellektus életpályája. A szobatudósok életidegenségével sem vádolható. Szegény családból kiemelkedett fiatalként Róna Péter mosogatott és felszolgált, olyan törzsvendéget is előzékenyen előreengedve a májzsugor rögös útján, mint William Faulkner, a Nobel-díjas amerikai író.

Rónával egészen másutt van a gond, de ő ezt aligha érti, akármekkora koponya is. Mert ez nem a hideg ráció terepe, nem a közgazdasági modellek és a bankjogi okfejtés világa, ami a legtöbbünknek olyan magas, mint nyúlnak a lórács. Ez a terep a mi terepünk, amelyen otthon vagyunk, ő pedig – mint maga vallja meg nyíltan – nincsen. Bethlen Istvántól Szapáry Györgyig ismerünk olyan, a nyugati emigrációt és bankárvilágot megjárt, majd onnan hazatért intellektusokat, akik utóbb is azonosulni tudtak a magyarság gondolkodásmódjával. Róna Péter nem tartozik közéjük. Amikor arról beszél, hogy huszonkét évesen „hazaérkezett” Oxfordba, még érthetjük ezt átvitt értelemben, egy jó fejű fiatalember szellemi útkereséseként, aki kinőtte a Pennsylvaniai Egyetem kissé provinciális homokozóját. De 2018-ban az amúgy bevándorláspárti Róna – a hetvenen már bőven túl – csalódottságában ezt nyilatkozta Magyarországról: „arra a fájdalmas következtetésre jutottam, hogy ez nem az én hazám. Egyszerűen nem tartozom ide”.

Ez az ember ma Novák Katalin ellenében államfő akar lenni Magyarországon. Ami pedig rosszabb: olyanok akarják, hogy államfő legyen, akik áprilisban a végrehajtó hatalomra törnek. Róna Péteréknek Amerikában a CIA nyúlt a hónuk alá („Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit”), a 70-es években, amikor az ameri­kaiak visszaadták a Szent Koronát, az ő nevükben követelte cserébe – rajtunk – a magyar államkötvény-tartozás kifizetését, a rendszerváltáskor pedig, amikor az idősebb Bush elnök Antall Józsefet fogadta a Fehér Házban, az amerikaiak, nem a magyarok kértek tőle tanácsot. Lehet, kényes ízlésűek vagyunk, de idegen érdekekhez egy leheletnyit kevésbé kötődő államfőt szeretnénk. Főleg akkor, amikor hazánk a nemzeti önazonosságáért harcol. Olyan elnököt, aki soha semmit nem követelt Magyarországtól egy másik állam nevében, és akinél soha nem csengetett be a CIA.

Róna eszmefuttatása szerint a Nyugat racionalizál, míg a magyar nemzettudat érzelmi alapú. Ez így van, mi ezt így szeretjük, csak ő nem tudta megszokni. A mi hősünk Batthyány, aki utolsó szavával is a hazát éltette, pedig ő nem elszontyolodott az LMP bukásán, hanem sortűz várta. Thökölyről – akit racionálisan nem lehet megérteni – Pest egyik forgalmas ütőere van elnevezve. Ha majd Rónáról akarnak utcát elnevezni szűkebb pátriájában, az oxfordi Blackfriars Hall környékén, egyhangúlag támogatjuk.

Borítókép: Róna Péter (Fotó: MTI/Soós Lajos)