Ma 2019 szeptember 22. Móric napja van. Holnap Tekla napja lesz.
01-545.jpg

Nagy Imre néhány napra győzött

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve
Nagy Imre ártatlan. Lényegében ezt mondta ki a napokban a Kúria. Ezt érhetjük úgy is, hogy nem követett el bűnt a forradalom miniszterelnökeként.
Hogy miért volt szükség újabb rehabilitációs eljárásra, mi vezette Nagy Imrét az 1956 októberi kormány élére, s egyáltalán mennyiben volt irányítója az eseményeknek, arról M. Kiss Sándor történésszel beszélgettünk.

– Miért volt szükség most a Kúria határozatára? Hiszen a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre 1958-as ítéletét, s bűncselekmény hiányában felmentette őt és társait.

– Idén áprilisában kaptam egy iratot egy kollégámtól, amelyben azt olvastam, hogy volt egy kimondhatatlanul hosszú nevű bizottság az MSZMP-n belül, melynek tagja volt például Grósz Károly, Kárpáti Ferenc, Kulcsár Kálmán, Fock Jenő, Horn Gyula és még sokan mások. Ez a csoport elővette a Nagy Imre-ügyet, mert olyan mozgások indultak meg a belpolitikai életben, hogy úgy érezte, valamit kezdenie kell a kivégzett miniszterelnök emlékével, s jobb, ha ebben a tekintetben az események előtt jár, mintha kullogna utánuk. Az volt az elsődleges céljuk, hogy a lehető legszűkebbre vegye a szóba jöhető felelősök körét, s így megkímélje a párt tekintélyét. Ezért nem Nagy Imre személyének szerepével, 56-os tevékenységével s az ide vonatkozó történelmi összefüggésekkel foglalkozott a bizottság, hanem jogi útra terelte a dolgot. A legfőbb ügyész törvényességi óvást nyújtott be Nagy Imre perével kapcsolatosan, s ez alapján döntött a bíróság 1989 júliusában. Most viszont a Kúria semmissé nyilvánította Nagy Imre és társai ítéletét, s kimondta, hogy a jogorvoslat lehetősége nélkül zajlott annak idején ellenük az eljárás, kegyelmet sem kérhettek, a halálos ítéleteket mindjárt másnap végrehajtották, s hogy a pernek semmi köze sem volt a valódi igazságszolgáltatás szelleméhez.

Fotó: T. Szántó György - Demokrata

– Ezzel Nagy Imre személye és emléke végképp a helyére került?

– Kényes kérdés. Hiába mondták ki például a fiatal medika, Tóth Ilona perének semmisségét, még mindig vita folyik akörül, hogy gyilkolt-e vagy sem. Történeti értelemben egy rehabilitáció akkor válik teljessé, ha végre mindenki rájön, hogy a per koncepciós eljárás volt.


– Nagy Imre személye körül is ki-kibontakozik időnként a vita, vannak akik ragaszkodnak ahhoz, hogy ő is csak egy kommunista volt…

– Igen, az volt. Fel kellene vázolnunk a kor történelmi táblaképét ahhoz, hogy megértsük, miért lett az. Szegényparaszti családba született, édesapja előbb uradalmi cseléd, majd vármegyeházi tisztiszolga, később pedig postai szerelő volt. Nagy Imre részt vett az első világháborúban, 1916 őszén orosz fogságba esett. Ott ismerkedett meg a „megváltó baloldali” ideákkal, 1918-ban belépett a Vörös Gárdába is.


– Egyes történészek szerint részt vett a cári család kivégzésében…

– Szerintem ezt nem sikerült eddig egyértelműen bizonyítani, ez csupán feltételezés.
– Pozsgay Imrétől tudjuk, hogy Grósz Károly iratokat rendelt 1989-ben Moszkvából Nagy Imre egykori tevékenységéről. Ebben volt benne a cári család ügye. Grósz Károly ezzel nem is az egykori miniszterelnököt akarta kompromittálni, hanem a politikai ellenfeleit, az MSZMP ilyen-olyan reformereit, akik már sürgették Nagy Imre valamilyen fokú rehabilitációját.

– A legokosabb, ha megnézzük, mi állt Grósz Károly érdekében, s ezért milyen olvasatot akart adni bizonyos iratoknak, feljegyzéseknek. És nyilván az is kérdés, mennyire hitelesek, vagy mennyire lehetnek „konstruáltak” ezek az iratok, vajon nem egyszerűen Nagy Imre lejáratásáról volt-e szó már eredetileg is, amikor elkészültek. Mindezt kutatni kellene, vizsgálni a dokumentumok tényszerűségét az orosz levéltárakban – persze ha lehet. A történészszakma ezt nevezi forráskritikának.


– Nagy Imre 1921-ben érkezett haza, bekapcsolódott a baloldali mozgalmakba, de 1930-ban már újra kint volt a Szovjetunióban. Rákosi 1940-ben követte. Hogy jöttek ki egymással?

– Egy egykori magyar emigránstól tudom, hogy már nagyon vártak valakit az ottani magyarok, aki megvédi őket Sztálintól. Ugyanis az emigránscsoportok közül a magyarokat érte a legnagyobb veszteség a tisztogatások során. Nagy Imre nem tudta megóvni őket, de nem tudta a kiérkező Rákosi sem. Egyszerűen nem voltak abban a helyzetben és pozícióban, hogy egymás ellenfelei, netán riválisai lehettek volna. Nagy Imre a földdel, a parasztpolitikával foglalkozott, de ezek a kérdések nem kerültek reflektorfénybe, úgyhogy ezen a téren sem robbant ki vita kettejük között.

– És amikor hazajöttek?

– Amikor 1944-ben létrejön Debrecenben az Ideiglenes Kormány Dálnoki Miklós Béla vezetésével, Rákosi és Nagy Imre azzal volt elfoglalva, miként tudnák megszerezni a hatalmat a kommunisták. Ez a cél összefűzte őket. Tudni kell, nagy kihívásról volt szó. Mert az 1945-ös választásokon a kisgazdák 57 százalékot szereztek, a kommunisták csak 17-et. A magyarok 80 százaléka tehát polgári fejlődést várt. Itt már felmerült a föld és az agrárium kérdése, de vita csak később bontakozott ki ezekről Nagy Imre és Rákosi között.

– Meddig maradt meg ez a béke? Nyilván 1953-ig…

– Fontos fordulópont 1953, ez igaz. De mondjuk ki, nem volt ellentét kettejük között a politikai ellenfelek leszalámizásában, a koncepciós perekben, az államvédelmi szervezetek kiépítésében, és abban sem, miként kell átalakítani a kommunisták javára a hazai igazságügyi rendszert. Ezek már a konkrét hatalomátvétel előkészületei voltak. Aztán jött a Rajk-per, 1949-ben. A pártban ekkor mindenkinek fel kellett ismernie, hogy csupán eldobható, kicserélhető csavarja egy gépezetnek.


– Nagy Imre is felismerte. De miként kerülhette el az „eldobott csavarok” sorsát?

– A perekhez kész forgatókönyveket gyártottak, s aztán megkeresték ezekhez a szereplőket. Nagy Imre éppúgy lehetett volna áldozata egy „önfelszámoló” eljárásnak, mint bármely társa. Sőt, már ismert volt, hogy néhány területen némileg eltér a véleménye a hivatalos álláspontoktól. Földkérdésben is. Nézetei azonban a rendszer határain belül maradtak.


– Azt mondta az előbb, 1953 fontos dátum volt, Rákosi háttérbe szorult, Nagy Imre került reflektorfénybe, bezárták a táborokat, kicsit frissebb, szabadabb szél lengte be az országot. De miért pont ő lett az új ember?

– Nagy Imre és környezete a rendszeren és hatalmon belüli ellenzéket testesítette meg. Na most, aki akkor, az ÁVH árnyékában valamiféle változást akart, az csakis erre a csoportra támaszkodhatott, mert ez rendelkezett a változtatásokhoz szükséges eszközökkel is! Ez tolta előtérbe Nagy Imrét. Meg persze a moszkvai akarat. Amikor Sztálin meghalt, bizonyos válságjeleket mutatott a birodalom Berlinben, de Csehszlovákiában és Lengyelországban is. Világossá vált a szovjetek előtt, ha együtt akarják tartani a tábort, akkor korrekciókra, kiigazításokra van szükség. Nagy Imre konkrétan erre, vagyis a rendszerkorrekcióra kapott megbízatást Moszkvában.


– Viszont nemsokára, azaz 1955 márciusára mégis megbukott, Rákosi pedig visszaküzdötte magát az első sorba…

– A bukásban Moszkva keze is benne volt, Nagy Imre ellenségei elérték, hogy a miniszterelnök elveszítse a Kreml bizalmát. Ezután írta azokat a híres és fontos tanulmányait a hatalom arculatáról, bonapartizmusról, a földpolitikáról, s így tovább, amelyeket a forradalmat követően csempésztek ki Regéczy-Nagy Lászlóék Párizsba a brit követség segítségével. Ezek a gondolatok már nem a korrekció, hanem egy reformkísérlet gondolatai voltak. A korrekció csupán javítgatást jelent, a reform viszont már lényeges rendszer­elemek cseréjét is magában foglalja. De nem egyenlő a rendszerváltással!


– Ha reform, akkor kire támaszkodhatott Nagy Imre?

– A magyar társadalomban végig megmaradt a függetlenség vágya, ami egyébként történelmi öröksége ennek a nemzetnek. Maga Nagy Imre is korlátozott függetlenséget akart. Nem állt szándékában elszakadni a Szovjetuniótól, de önálló szeretett volna lenni. Az önállóság azt jelentette nála, hogy ő képes jobban és eredményesebben építeni a szocializmust, engedjék, hogy csinálja. Egyébként ha lassan és látens módon is, de egy sokszínű ellenzék alakult ki Magyarországon addigra, ez a tarka tömeg állt kint aztán a téren 1956 október 23-án. És akik akkor az irányítást a kezükbe vették, azok Nagy Imre köréhez tartoztak, s nem akartak forradalmat.


– Nagy Imréről sokszor mondják, nem is vezette, csak követte a forradalmat. Mikor jött el az a pillanat, amikor látta, hogy az események túlhaladják az eredeti elképzeléseit?

– Először is súlyos dilemmába került. A tömeg követelte őt a hatalomba, ez adta a legitimitását. A szovjetek belegyezése nélkül viszont semmiképpen sem lehetett volna miniszterelnök, tehát abba az irányba is meg akart felelni. Harmadszor pedig tudta, hogy meg kell szabadulnia attól a politikai csoporttól, történetesen Gerőéktől, akik készen álltak a megbuktatására. Ezt is el kellett volna végeznie. Mindhárom téren próbált tenni valamit. De semmiképpen sem ment tovább november 4-ig annál, mint amit az 55–56-os tanulmányaiban lefektetett. Azaz lénye­gi­leg végig reformer maradt.


– Győztesnek érezte magát valamikor is?

– Igen, október 28-án úgy gondolta, az a magyar állam valósult meg, amire ő korábban gondolt. Garanciát akart adni a szovjeteknek, hogy nem lépi át a szocializmus rendszerhatárát, a terror sötét évei után úgymond ki akart békülni a néppel, fel is oszlatta az egyébként már nem is a régi formájában létező ÁVH-t, s előremenetbe szerette volna kacsolni az ország motorját. Ez volt pályájának csúcsa. Nagyon fontos változások történtek vidéken is, de ehhez senki sem kérte Budapest, pontosabban Nagy Imre engedélyét. Ezt maguk a gyorsan megalakuló önkormányzatok csinálták.


– Úgy tudni, Nagy Imre elkerülhette volna a bitófát, ha visszavon és megtagad mindent, amit a forradalom alatt tett. Inkább a halált választotta, megváltva ezzel minden lehetséges régi bűnét.

– Egyrészt a rádióban bejelentette a háborút a szovjetek ellen november 4-én. Ezért Moszkva nem is ígért neki semmit. És ha ígér?! Kádár is amnesztiát ígért, de nem tartotta a szavát. Ilyen lett volna Moszkva ígérete is. Nagy Imre egyébként fontolgatta a lemondását, amikor már a jugoszláv nagykövetségen volt, hogy ezzel is segítse a kádári konszolidációt, mert azt hitte, konszolidáció következik. Meg is írta a lemondólevelét, de végül nem küldte el. November 4. után a reformszocialisták azért felvették a kapcsolatot Kádárral, tárgyalni akartak vele. Kádár nem lehetett idegen számukra, hisz Nagy Imre kormányának tagja volt. Obersovszky Gyula mesélte nekem, hogy ők is próbáltak beszélni Kádárral, méghozzá arról, hogy olyan ellenzéki lapot szerkesztenének, amely nem a hatalomról vitatkozna, hanem az ország kibontakozását segítené kritikus hangjával. Ez még november 16 előtt történt. Arra akarták rávenni Kádárt, hogy folytasson önálló politikát. Kádár nem volt képes erre. Elindította Nagy Imre perét, de félt a nemzetközi visszhangtól, abbahagyta, mert úgy látta, nem hasznos politikailag. Majd 1958-ban újrakezdte, s akkor fel is akasztatta a miniszterelnököt.


– Kádárt gyávának tartották. Főként a szélsőbalosok. Merészelt volna dönteni egy ilyen horderejű kérdésben a szovjetek jóváhagyása nélkül?

– Biztos, hogy nem. A szovjetek mindenben benne voltak.

Sinkovics Ferenc - ]]>www.demokrata.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Autómánia (61) Tv fotel (65) Mozaik (9) Flag gondolja (33) Nagyvilág (1414) Politika (1571) Mozi világ (440) Gasztronómia (539) Sport (728) Emberi kapcsolatok (36) Mondom a magamét (3928) Irodalmi kávéház (469) Vetítő (37) Belföld (5) Alámerült atlantiszom (142) Életmód (1) Szépségápolás (15) Kultúra (4) Egészség (50) Történelem (12) Rejtőzködő magyarország (171) Jobbegyenes (1598) Gazdaság (623) Tereb (137) Heti lámpás (213)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>