Épp hatvan éve özönlött tényleges menekültáradat hazánkból Ausztria felé. Egy jelentés  szerint 1956 decemberében is élénk volt az emigráció: 49 685 magyar kért bebocsátást a sógorokhoz. Magyar adatok szerint összesen 193 885 emberünk, osztrák kimutatás szerint 180 432 polgárunk lépett Burgenland földjére pár hónap alatt.

A monostortarcsai – andaui – híd legendássá vált.

Hat évtized elteltével most mi viszonozhatjuk befogadással a sógorok akkori jóindulatát. Ausztriát derűs operett-országként láttuk a szomszédban, egyfajta menedéket jelentett emigrációs szándék nélkül is, kiváltképp, mióta útlevél nélkül léphettünk át Hegyeshalomról Miklóshalmára.

Nyolc-tíz méter után mintha a levegő is megváltozott volna…

És természetesen a fű is „zöldebb” lett Nagymarton és Kismarton között, Őriszigetről nem is beszélve. Bécs a Stephansdommal, az Albertinával, a Grinzinggel. Melk a csodálatos és lélekemelő apátságával, Salzburg a szüntelen fesztiválozásával, Vorarlberg az üde hegyi parasztházaival…

És a sztrádák Rosenberger kávézói a híres Kaisermelange-zsal…

Ennek a világnak részben már vége van. És maradványai is rommá omolhatnak, hiszen Lenin, Sztálin és a többi rém után újabb társadalom-átalakító eszelős kap intézkedési lehetőséget egykori országközpontunkban: a császárvárosban.

Lehet, hogy Magyarország kínálhat menedéket tiroli-nadrágos atyafiaknak…

Osztrák barátainknak nem kell bokort ugraniuk a zöldhatáron. Nem üldözik őket állambiztonsági fogdmegek, nem lesik őket szovjet géppisztolyosok a zónához közeledve. És a határ innenső oldalán nem várja őket menekülttábor – mint hatvan éve magyarjainkat odaát.

Más okokból fontolgathatják az emigrációt.

Vagyonuk áthozatalához még aranytömbökké sem kell változtatniuk bankbetétüket. Új otthonuk kiválasztásához gyakorlott ingatlanügynökségek kínálják magukat. Felsrófolják az ingatlanárakat az elit övezetekben – ezt nem nehéz megjövendölni.

Mindamellett ha barátian jönnek, barátként kell fogadnunk őket.

Ez utóbbi azért lényeges, mert az „osztrák gazdák földvásárlásai” néven elhíresült inváziójuk ijesztő volt, néhányan, akik birtokhoz jutottak, ordenáré módon viselkedtek magyarországi környezetükkel. Ám itt most nem földművesek sokasíthatják a békés emigránsok tömegét.

Európai emberekről van szó.

Még akkor is, ha nem templomba járó keresztények keresnek új hazát Magyarországon, Leonardón, Düreren, Balzacon, Dosztojevszkijen, Fellinin, Andrzej Wajdán iskolázott szellemű, kulturálisan keresztény gyökérzetű európaiakról van szó.

Akiknek jelent valamit Róma, Athén, Párizs – és Budapest is.

Tudják, hogy adott országban adott törvényi keretek teszik világossá a szabadság formáit – és ezeket a törvényi kereteket nem ők alakítják: ezeket kapják, meg kell tanulniuk, és életüket ezeknek megfelelően kell berendezniük a belátható évtizedekre.

A karácsonyt Jézushoz, és nem Santa Claus-hoz kapcsolják.

Ausztria társadalma már évtizedek óta tapasztalja a különböző kultúrák nyomásait: megváltozott nagyvárosaik hangulata, a trendek nyomasztóak voltak eddig is. Most lökésszerűen várhatóak a kihívások, indulatok telíthetik a mindennapokat.

Még több hazugság öntheti el a nyilvánosságot.

Ha menekülésként Magyarország felé veszik az irányt, benne maradhatnak a sok évszázados történelmi térben. Hazánkat sok osztrák ismerősnek is találhatja még akkor is, ha előzőleg soha nem lépte át Burgenland és Vas vármegye mai határát.

Mérlegelnünk kell ennek lehetőségét.

Kovács G. Tibor - ]]>www.gondola.hu]]>