Michael Walsh-sal az amerikai közállapotokról, az amerikai közbeszédet eluraló politikai korrektségről és annak vadhajtásairól beszélgettünk. Walsh könnyed felütésként elmondta: neki négy fegyvere van otthon, ami azért hasznos egy fegyveres támadás esetén, mert ha a támadóra szegezi a fegyvert, akkor az vele lesz elfoglalva, s addig a fegyvertelenek el tudnak menekülni. 

 

Szavai szerint a bűnügyi tudósítás a legjobb újságíró és regényíró iskola: gyorsan kell megírni a sztorit, érdekes emberi történeteket lehet találni, miközben érzelmileg felfokozott állapotban lévő embereket és rendőröket hallgatunk, s közben be kell tartani a szoros határidőket. „A legjobb bűnügyek éjjel történnek, amikor bezárnak a bárok” – tette hozzá nevetve. Walsh örül annak, hogy nem tanult formálisan újságírást, mert akkor a gyakorlat során le kellett volna szoktatni őt az iskolában eltanult rossz beidegződésekről. Mint mondta, régen bárki lehetett újságíró: „csak odamentél a rendőrhöz és kérdezgetted, hogy mi történt”. Ma sajtóigazolványt kérnek és megkérdezik, van-e valamiféle képesítésed újságírásból. Régen szabadelvű, szabadságelvű, keményen dolgozó és vagányul fellépő, egymással komolyan versengő emberek voltak az újságírók, most egyre több közöttük, ahogy Walsh fogalmazott, a „college guy”.

 

Walsh idézte az amerikai alkotmány első kiegészítését, mely szerint a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely a szólás- és sajtószabadsághoz való jogot korlátozná. Most mégis azt látja: az amerikai közbeszédet a politikai korrektség térnyerése alakítja. Balos barátaival egyetért abban, hogy bármivel lehet viccelni, bármiről lehet beszélni. De most mégis úgy látja: egyre inkább terjed az öncenzúra a sajtóban, egyre inkább elvárások jelennek meg, miről hogyan illik írni. „Öncenzúrára kényszerítjük magunkat, miközben ez ellen kellene harcolni. Persze nem kell hülyeségeket írni, de ahhoz is jogunk van.” Az amerikai kritikus azt is sajnálja, hogy egyre inkább átszivárog az USA-ba az az európai gyakorlat, hogy egy-egy sajtótermék szigorúan egy ideológiát képvisel.

 

Egyre több mind a formális, mind az informális korlátozás – tette hozzá Walsh. Az Obama-kormányzat is kifejezetten ügyel és figyel arra, miről hogyan írnak az amerikai sajtóban. Információi szerint a New York Times odáig ment az öncenzúrában, hogy a párizsi merényletről szóló tudósításából eltávolította azokat a részeket, amelyekben arról írnak, hogy az elkövetők az iszlámról szónokoltak egy-egy érintettnek. Walsh szerint gyakran előfordul, hogy a nagy lapok nem írják meg egy-egy sztori kényelmetlen részleteit. 

 

Régen értékelték az egyedi hangot és tisztelték azt – mondta a médiakritikus, aki a kommunizmus összeomlása előtt érkezett Nyugat-Németországba, majd Berlinbe, később pedig ismeretségbe került a Stasi-ügynökkel, aki megfigyelte őt, illetve egy helyi KGB-összekötővel is.

 

„A politikai korrektség az elme fasizmusa” – szögezte le Michael Walsh, aki úgy látja: a politikailag korrekt hozzáállás ugyanúgy „nagy illúziókhoz” vezet, ahogy a kommunista blokk is illúzióban élt, nem ismerve saját társadalmai valóságát, amire csak a rendszerváltás után derült fény. „Az újságírónak a valóságról kell írnia, akkor is, ha nem szereti azt” - jegyezte meg. A kérdésre, hogy az Egyesült Államokban is elterjedt-e a politikai korrektség, hiszen az inkább Európa jellemzőjének tűnik, azt válaszolta, hogy hazájában nagy népszerűségnek örvendett a marxista frankfurti iskola, amely elterjesztette a pc-felfogást. A politikai korrektség eredetileg viccek tárgya volt, de „nyafogós emberek egész sora elterjesztette”. A pc régen vicc volt, ma már nem az. „A pc gonosz” és a humor halálát is jelenti – hangsúlyozta Michael Walsh, aki nagyon nem szereti azokat a véleményeket, amelyek úgy kezdődnek: „természetesen a szólásszabadság pártján vagyok, DE...”. 

 

A hatvanas évekre is kitért Michael Walsh, szerinte akkoriban két lehetősége volt annak, aki az akkor divatos témákkal akart foglalkozni: jogász vagy újságíró lesz. Akkor még fontos volt az objektivitás, de „az objektivitásnak vége” azóta, a „pártfogó médiának” (advocacy journalism) köszönhetően. Ennek a fajta hozzáállásnak köszönhetően azonban erodálódni kezdett a nagy lapok, például a New York Times tekintélye. Walsh szerint ma egyértelműen kimutatható a nagy amerikai médiumokban egy volt kollégájának, ]]>David Axelrodnak]]> a keze nyoma, aki újságíróból Bill Clinton tanácsadója, majd Barack Obama kampánystratégája és médiatanácsadója lett, de megőrizte a médiakapcsolatait. „Rájöttek, hogy jól lehet befolyásolni a kultúrát, ha a média a te oldaladon van.” Az Obamát dicsőítő lapok most nagyon megijedtek, amikor Obama nem ment el a szólásszabadság mellett kiálló párizsi menetre: pártfogoltjuk nem úgy viselkedett, ahogy azt ők addig beállították. S hogy mit csinált Obama a felvonulás alatt? „Meccset akart nézni otthon” - emlékeztetett Michael Walsh, az elnök ugyanis nagy sportrajongó.

 

A médiakritikus 18. századi angol esszéistáktól is idézett, akik szerint ha az ember nem nevezheti sajátjának a nyelvét, semmije sem marad, semmit nem tud megnevezni. „A politikai korrektség azt akarja, csak egy oldala legyen az igazságnak és ne legyen róla vita. Pedig versenynek kell lennie a valóságértelmezések között, hogy az emberek megismerhessék a lehetséges magyarázatokat.” Walsh szerint probléma, hogy a fiatalok számára jelenleg a politikailag korrekt környezet a default üzemmód, ehhez van szokva. A médiakritikus ennek ellenére úgy látja – és azt tanácsolja –, „ha kiállsz az igazadért, tisztelni fognak érte”. A médiakritikus úgy fogalmazott: „Ahogy az iszlám, úgy a baloldal is behódolást akar, csak utóbbiak a szavaidat akarják elvenni. De ha elveszik a szavaidat, mi marad neked?”

 

 

Walsh úgy látja: minél közelebb van egymástól a hivatalos és a valós beszédmód, annál boldogabb és egészségesebb egy társadalom. Ha a két beszédmód elkezd eltérni egymástól, elveszíthetjük a kapcsolatot a valósággal. Az újságírónak csak egy feladata van: a valóságról tudósítani.