Tamás Gáspár Miklós publicisztikában, majd ráerősítő interjúban fejtette ki „aggodalmait” a honi kormányzást illetően, s mivel arra jutott, hogy az ellenzék impotens, a nép pedig közömbös, a konzervatív jobboldalt („beleértve a jelenlegi kormány őszinte, meggyőződéses támogatóit”) kérte fel arra, hogy legyenek kedvesek Orbán Viktort mihamarabb megbuktatni. Tegyék ezt annak dacára, hogy „Orbán úrnak a pillanatnyi állás szerint kényelmes mandátumtöbbsége lesz a következő Országgyűlésben is”, vagyis kormányzását demokratikus eszközökkel az istenadta nép legitimálja.

Ez kétségkívül az évszázad mesterterve, s ha bejön, Tamás Gáspár Miklós szobrot érdemel. A néptribunná züllött filozófus számos tekintetben szélsőséges politikai nézeteivel itt nem foglalkoznék behatóan; szorítkozzunk csak a javallott belső fideszes puccs forgatókönyvére. A furcsa kórisme szerint „a rendszer stabilnak tetszik, Magyarországon – kisebb morgásoktól eltekintve – csönd van”: érthetetlen tehát, mitől volna forradalmi helyzet. „Miért nem áll meg a metró a Kossuth téren?” – sikolt fel a szerző, de erre is van válasz: épp átépítik az állomást.

Ám megtudjuk, hogy „a látszólagos stabilitás igen törékeny, ha az állampolgárok (vagy rosszabb esetben: alattvalók) azt érzik, hogy az államot vezető tisztségviselők mindenekelőtt nem a közjó, közérdek, közhaszon szolgálói, még ha nem is teljesen közömbösek iránta”, s „ebből rettenetesen nagy baj lehet”. Merthogy a „nem teljesen közömbösek” állama „nem állam többé, hanem önző magánszemélyek magánvállalkozása”, a gazdasági elit pedig „rablóbanda”. A nép „az állami tekintély ilyetén megszűnését” a jóslat szerint nem „békés és rendezett átmenettel”, hanem „mocskos zűrzavarral” fogja lereagálni, s hogy ez véres is legyen, attól „Isten őrizzen”.

Itt az ember megtorpan: ha titkon úgy utálják a magyarok Orbánt, miért nem szavazzák ki a hatalomból? Nos, „a békés és szervezetlen magyarországi közvélemény, bármennyire türelmes és jámbor rendszerint, már belátta, hogy parlamenti választások révén az erkölcsileg és politikailag tűrhetetlen kormányzást aligha lehet megjavítani”. Aha. Nem demokraták ezek, hiába. „Minden történelmi tapasztalat arra utal, hogy a külszínnek (jogállam) és a belső tartalomnak (önkény) ilyen óriási ellentéte esetében elég egy szikra ahhoz, hogy az egész szerkezet fölrobbanjon, összeomoljék.” Vagyis a szerző szerint küszöbön a forradalom.

Nem a fülkében: az utcán. De hogy ezt az amúgy sikeresen kormányzó politikus megelőzze, önként félre kell állnia. „Orbán Viktor miniszterelnök úr jól tenné, ha minél hamarabb átadná a kormányhatalmat politikai irányzata valamelyik nem (vagy sokkal kevésbé) kompromittált képviselőjének.” Nyilván azért küzdött reménytelennek tetsző helyzetekben is, hogy hirtelen önként félreálljon. Apró nüansz: nem a Fidesznek kell buknia, csak az elnökének. A többiek megúszhatják a szuicid akciót, s cserébe lehet majd velük boltolni. Mint a Gyalog galopp lovagja, akinek már levágták kezét-lábát, de gálánsan felajánlja a döntetlent.

S hogy mi lenne az a szikra? „Lehet, hogy egy – Isten őrizz – kigyulladt metrószerelvény vagy ilyesmi lángba és vérbe borítja hazánkat.” Láng és vér – ennek az alternatívája volna az önkéntes orbántalanítás. Ám még így is „igen könnyen megeshetik, hogy minden még sokkal rosszabb lesz, mint Orbán úr meglehetősen problematikus uralma alatt”. Szóval Orbán visszavonulása a felelős kormányzástól még felelőtlen is volna. Nagy tehetség: a szerző egyre jobban meghozza a kedvet az önpuccsoláshoz. „Az őszödi beszéd utáni válsághelyzet majdnem fölidézte a legborzalmasabb végkifejlet lehetőségét, de ezt akkor csakugyan megoldotta – pár évvel később – Orbán úr hatalomátvétele” – ismeri el fogcsikorgatva, de a megoldás immár probléma, s „ezt nem orvosolhatja egyéb, mint a minél gyorsabb és rendezettebb hatalomátadás (úgy értem: a kormányzó jobboldalon belüli hatalomátadás)”.

A szerző „két rossz véglet: a spontán robbanás-káosz vagy a folytatódó züllés-rothadás-hanyatlás” helyett ajánlja a háztáji kádercserét. „Életfontosságú lenne, hogy a már kritikus konzervatív értelmiségiek mellett más jobboldaliak is érzékeljék a néma válságot: olyanok is lehetőleg, akiknek némi befolyásuk van a kormányzatra.” Így hízeleghetett a róka is a hollónak a sajtért.

Tálcán adjátok Orbán fejét, s cserébe szabad elvonulást kaptok – szól az ajánlat. Merthogy „a robbanás bármikor bekövetkezhet” ugyan, de „még talán maradt kis idő. De csak egy lehet a megoldás. Még a mai rendszeren belül is, és mihamarabb. Orbánnak menni kell.” Utóbbi az eredetiben csupa nagybetűvel. Harminc év után ugyanúgy küldenék el, mint Kádárt, s jószerivel ugyanazok. Tamás Gáspár Miklós rádöbbenvén, hogy a vizionált másodvonalbeli fideszes puccsisták potenciá­lis ténykedéséről talán az első vonalnak is lehet véleménye, már egyenesen a kormányfő lelkére akar beszélni: „Ha Orbán Viktor, aki nem egy buta ember, azt látja, hogy a saját táborában a bizalom megingott iránta, nyilván mérlegelni fogja, hogy mit tegyen. De nem akarom, hogy odáig fajuljon a dolog, hogy azt kelljen esetleg mérlegelnünk: lövet vagy nem lövet.”

És itt már átléptünk egy másik dimenzióba. Íme, a forradalmi helyzet. Ám még a forradalmi tévképzetek sem indokolják, hogy Orbánról – akiről Tamás Gáspár Miklós állította, hogy jó válasz volt Gyurcsányra – el tudja képzelni a sortűzparancsot. Ez már a fixa idea kategóriája az őrület határán.

Az egykori SZDSZ-es politikus a potenciális puccsolók kilétéről fantáziál. „Többen is lehetnek erre alkalmasak, még ha most nem is tartoznak a politika élvonalához. De persze figyelni kellene arra is, hogy ne egy Orbán Viktornál rosszabb vezető jöjjön. Mert Orbán Viktor nem a legrosszabb a mai vezető garnitúrában.” Jogos a kérdés: ki lehet még annál is rosszabb, mint aki lövet?

Csontos János - ]]>www.magyaridok.hu]]>