Újat mondani, írni 1848. március 15-ről nem lehet. Van-e magyar ember, aki ne ismerné a lázas Pest-Buda forradalmi napját a Pilvax kávéháztól a Landerer–Heckenast Nyomdáig, a Nemzeti Múzeumtól Táncsics börtönéig? Aligha. Kicsit kutakodtam, hátha mégis…

A Nemzeti dal – a hiedelmekkel ellentétben – már két nappal korábban készen állt, sőt a Pilvax-fiatalok némelyike betéve tudta. (Talán már sejtették, ez festi majd az aurát a Tizenkét pont alá.) A vers kalandos nyitánya a nyomdai ijedelemnél kezdődött. Akkor, amikor a tipográfusok előtt álló költő rádöbbent, a forradalmi hevületben bizony otthon felejtette a vers egyetlen kéziratát.

Ám a nagy idők megélezik a memóriát. Petőfi pennát kért, és ott, a Landerer–Heckenast Nyomda szedőtermében emlékezetből papírra vetette a lüktető verssorokat: „Talpra, magyar, hí a haza!…” Alig ért az első strófa végére, a türelmetlen Vasvári Pál ollóval levágta a kész sorokat, s rohant vele a szedőhöz. Ugyanezt tette minden egyes versszak végén. Az utolsó mondatokat az izzó költő már le sem írta, egyenest a szedőnek diktálta. A cenzúra csattanós vége.

A nagy nap estéjén „a közönség kívánatára meghirdettetett” Bánk bán előadásának végén az addigra már megzenésített Nemzeti dal refrénjét a közönség felállva, mennydörögve szavalta. Hitelesnek kell elfogadnunk azt a teátrumi pillanatot is, amikor az ünnepelt színésznő, Laborfalvi Róza a publikum előtt leveszi kebléről saját kokárdáját, s az ifjú és meglepett Jókai Mór szíve fölé tűzi…

És hogy mi is benne legyünk a történetben: lapunk főcímét – Magyar Nemzet – máig ugyanabból a betűtípusból (Bodoni Antiqua) nyomtatjuk, mint a Tizenkét pontot azon az édes-forró márciusi napon.

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>