Ma 2024 december 13. Luca, Otília napja van. Holnap Szilárda napja lesz.
Magyarország nem volt szószegő

Magyarország nem volt szószegő

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Honvédeink Jugoszlávia széthullása után szabadították fel a Délvidéket.

Fontos tényeket közöl a második világháború végjátékának magyarországi eseményeiről a Rubicon Intézetnek a témában rendezett konferenciájára hivatkozva Novák Miklós (Magyar szószegés után amerikai árulás, Magyar Nemzet, 2024. április 9.) Mint írásából megtudhatjuk, a neves történész, Borhi László, az Indianai Egyetem professzora, a Hun-Ren Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója arra az eddig a közvélemény előtt alig ismert tényre hívta fel a figyelmet, hogy 

az angolszász hatalmaknak elemi érdekük volt Magyarország német megszállása, mivel az ehhez szükséges erőket a németeknek a nyugati frontról kellett átcsoportosítani, és az angolszászok kedvezőbb körülmények között kezdhették meg a normandiai partraszállást. Ennek érdekében pedig az amerikaiak kifejezetten tevőlegesen félrevezették és németellenes lépésekre, 

konkrétan az 1944 őszén végül sikertelennek bizonyult kiugrási-átállási kísérlet végrehajtására provokálták hazánkat, miközben a kétségbeesett magyar tervekről információkat szivárogtattak a németeknek.

Ez persze aligha meglepő – súlyos tévedés azt gondolni, hogy bármely nagyhatalom érzelmi alapon alakítja ki viszonyát Magyarországhoz. Valójában kizárólag saját érdekeiket tartják szem előtt; nekünk is ezt kell tennünk, ezért különösen érthetetlen egyes kiérdemesült külpolitikusok párás szemű dörgölőzése a minket rendre (1956-ban is) eláruló Egyesült Államokhoz.
A Borhi Lászlótól idézett tényekből is kiviláglik, hogy 

Magyarország semmiféle nyugati segítségre nem számíthatott, szovjet érdekszférába lökésünk legkésőbb 1943-ban Teheránban eldőlt, mert bár az antikommunista Churchill tett egy erőtlen kísérletet a balkáni front megnyitásának szorgalmazására, a gondolatot fölényesen lesöpörte az asztalról Sztálin és Roosevelt; pontosabban a mögöttük álló és a háttérben összefonódó nemzetközi érdekkör. Ebből pedig az is következik, hogy a kiugrási-átállási kísérlet már 1944 elején is reménytelen lett volna, miként az év őszén is annak bizonyult. 

Magyarország sorsa megpecsételődött, a Kállay-féle önsorsrontó hintapolitika nyomán bekövetkezett a német megszállás, és miután a front elérte hazánkat, már csak a csodában lehetett bízni: tudniillik hogy ha sikerül feltartóztatni a szovjet hadigépezetet, akkor talán-talán mégiscsak az angolszászok érnek ide előbb. Nem így lett, a liberalizmus és a bolsevizmus paktuma évtizedekre kommunista diktatúrába taszította hazánkat.

Mindezek tudatában különösen vérlázító a magyarságra ráütött „utolsó csatlós” bélyeg, és egyáltalán, hazánk második világháborús kényszerű szerepvállalásának nem szűnő szidalmazása.

 Ideje már, hogy a bűntudatipar történelemhamisításától megszabaduljunk, és a valóság tényeinek ismeretében ítéljük meg a korabeli magyar politikai és katonai vezetés tet­teit. Ezért kell leszámolni a szószegés mítoszával is. Ez a kifejezés kollektív önvádként szerepel gróf Teleki Pál miniszterelnök kétségtelenül hiteles búcsúlevelében, az abban foglaltakat azonban súlyos hiba megkérdőjelezhetetlen történelmi igazságnak tekinteni.

A drámai levél ugyanis egy kétségbeesett, politikai csalódásoktól és családi tragédiáktól sújtott, megrendült ember mardosó bűntudatának leirata. A világhírű földrajztudós, az önfeláldozó hazafi összeomlása szükségképpen beszűkült tudatállapothoz vezetett, a Teleki-búcsúlevél öngyötrő kitörései nem a bizonyítható tényeket elemző racionális elme következtetései. Következtetésképpen nem történelmi tények.

Lássuk hát a valóságot! Hazánk 1940. december 12-én Belgrádban „örökbarátsági egyezményt” írt alá az akkori németbarát jugoszláv kormánnyal. Fontos, hogy a kissé naiv elnevezésű megállapodásban Magyarország – nagyon helyesen – nem mondott le az idegen uralom alatt sínylődő magyar területekről, így a Délvidékről sem. Az egyezmény nemhogy öröknek nem bizonyult, de négy hónapig sem élt. 1941. március 27-én ugyanis a jugoszláv légierő parancsnoka, Dušan Šimović vezette, angolszászok bujtogatta katonai puccs megdöntötte a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez két nappal korábban csatlakozó belgrádi kormányt, és ezzel teljesen új helyzet állt elő, a magyar–jugoszláv egyezményt ez a fordulat gyakorlatilag semmissé tette.

A németellenes államcsíny nyomán Németország Jugoszlávia megszállására készült, és a jogos magyar revíziós igények teljes körű kielégítésével, sőt további területek megszerzésével kecsegtetve akarta elérni Magyarország részvételét a hadjáratban. Erről persze az angolszászok is értesültek, és megfenyegették hazánkat a vállalkozásban történő esetleges részvételért. 

A magánéleti tragédiák miatt amúgy is megrendült Teleki Pál ennek hatására írta meg április 3-án elhordozhatatlan benső kínról tanúskodó búcsúlevelét, ezért követte el végzetes tettét.

Csakhogy Magyarország nem támadta meg Jugoszláviát. Igaz, kényszerűen át kellett engednünk hazánk területén a Belgrád ellen vonuló német csapatokat, ahogy azt Románia és Bulgária is megtette. Figyeljünk az időrendre: a németek április 6-án Bulgária területéről megtámadták Jugoszláviát, ugyanaznap és másnap a délszláv állam légiereje már magyar városokat bombázott, többek között Siklóst, Pécset és Szegedet. Vagyis Jugoszlávia támadta meg hazánkat, nem pedig fordítva. Ennek ellenére a Magyar Királyi Honvédség csapatai csak április 11-én lépték át a trianoni határt, akkor, amikor Jugoszlávia a horvát függetlenség kikiáltása nyomán megszűnt létezni. Húzzuk alá: 

Magyarország még abban a geopolitikai kutyaszorítóban, a német követelések és ígérgetések ellenére is a lehető legtovább kivárt a katonai fellépéssel, és arra csakis akkor került sor, amikor a decemberi kétoldalú egyezmény egyik szerződő fele jogi értelemben is megszűnt. És honvédeink még ekkor is kizárólag a történelmileg Magyarországhoz tartozó területekre vonultak be, négy nap alatt felszabadítva a Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Muramentét.


És ha már a Jugoszlávia elleni szószegés vádja alól tisztáztuk Magyarországot, fontos azt is leszögezni, hogy hazánk – a kommunisták által terjesztett történelemhamisítással szemben – soha nem üzent hadat a Szovjetuniónak, hanem Horthy Miklós legfelsőbb hadúrként megállapította a hadiállapot beálltát. Ezt utólag lehet helyteleníteni, de az akkor rendelkezésre álló információk alapján a kormányzó nem dönthetett másként. 1941. június 26-án ugyanis egy szovjet repülőgép három halálos áldozatot követelő géppuskasorozattal támadta Rahó térségében a Körösmező–Budapest gyorsvonatot, néhány órával később szovjet gyártmányú gépek szovjet bombákkal támadták a kassai repülőteret és a közeli Enyickét, összesen további 32 ember halálát okozva. A rahói támadást valóban szovjet gép követte el, a kassai és enyickei merénylet – a mára napvilágra került ismeretek alapján – minden bizonnyal román provokáció volt azzal a céllal, hogy hazánkat belerángassák a keleti hadjáratba, amelyben (Dél-Erdélyt voltaképp védtelenül hagyva) a román hadsereg jelentős erőkkel részt vett.

Ma már tudjuk, hogy a kiszélesedő második világháború milyen következményekkel járt Magyarországra nézve, de a korabeli döntéseket csakis az azok időpontjában a döntéshozók előtt ismert információk ismeretében ítélhetjük meg.

Ágoston Balázs - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Jobbegyenes (2896) Mozaik (83) Flag gondolja (38) Történelem (18) Életmód (1) Sport (729) Mondom a magamét (8016) Alámerült atlantiszom (142) Szépségápolás (15) Rejtőzködő magyarország (168) Titkok és talányok (12) Kultúra (9) Egészség (50) Belföld (11) Nézőpont (1) Tereb (146) Nagyvilág (1310) Irodalmi kávéház (543) Emberi kapcsolatok (36) Gasztronómia (539) Mozi világ (440) Autómánia (61) Vetítő (30) Tv fotel (65) Politika (1582) Heti lámpás (340) Gazdaság (722)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>