Utóbb, bizonyítékként ott láthatjuk Júdást a középkori freskók és faragott oltárok Utolsó vacsora jelenetein az apostolok között, a vérdíjat tartalmazó pénzes zacskóval.

Az egyetemes politikatörténet különcei az árulók. Könyvek között felnőtt magyarok név szerint ismerik őket Jókai és Gárdonyi történelmi regényeiből, vagy A Pál utcai fiúkból. Kulturált népek régtől fogva a legsúlyosabb közösségellenes bűnnek ítélik meg a haza- és felségárulást; aszerint is torolták meg. Sajnos, az idegen erő általi megszállásból következő nyomorúság – legyen az fizikai létet sújtó vagy a szellemi-lelki szabadságot megalázó helyzet –, minden korban megszülte a maga júdásait.

Mi, magyarok, akiknek kijutott a török, osztrák és orosz hódoltságból, könnyebben tudtunk – modern szóval élve – szocializálódni a viszonyokhoz; a legutóbbi, szomorú példánk rá az 1945-ben elkezdődött, majd 1956 után még harmincnégy évig folytatódott behódolás a szovjeturalomnak (ami csak egy állhatatos és öntudatos magyar érzelmű kisebbségnek köszönhetően nem lett össznépivé!). Tévedés azonban azt hinni, hogy az 1990-ben beköszöntött magyar szabadságban és függetlenségben okafogyottá vált, megszűnt az árulás intézménye. Most, huszonöt év elmúltával is abban a folyóban tocsogunk, amelyikről egy ókori görög filozófus úgy vélte, nem lehet kétszer egymás után belelépni. A mi legújabb kori drámánk épp az ellenkezőjéről szól: újra lejátszódik a szemünk előtt, megtörténik velünk, ugyanazokon a helyszíneken, legfeljebb más szereposztásban. Sokszor még a személyek is ugyanazok.

Rühellni való a rendszerváltás piszkában turkálni, de sűrűn eszünkbe jut róla egy Gy. F. nevű egykori KISZ-vezető. Az 1980-as évek végéig mint szovjetlicences kommunista üdvöske nyomult felfelé. Gyorsan átváltott 1990-ben a pénzügyi és befektetési pályára, 2002-re felkapaszkodott az ötven leggazdagabb hazai kapitalista közé. Ez a politikai normák szerint nem számít árulásnak, hiszen Gy. F. mindössze átállt az osztályharc másik oldalára, hogy kipréselje a hasznot a banki ajándékpénzből tulajdonába került gyárak bérmunkásaiból. Így ment ez. Az sem árulás, hogy amikor Gy. F. Győr-Moson megyei nagytőkés 2000-ben visszatért a párt- és nagypolitikába, mint a szocialisták helyi elnöke megszerezte a többi megye MSZP-vezetőinek voksait, majd pártelnökké választatta magát. 2004-ben kitúrta Medgyessyt a kormányfői székből, és ő lett Magyarország miniszterelnöke. Gy. F. felbiztatta a külföldi bankokat a hitelre szoruló magyar lakosok csalárd eladósítására, 2006. október 23-án rászabadította a pesti utcán tüntető, védtelen emberekre az 1956 óta ismeretlen, fegyveres terrort. Mindez azonban nem árulás júdási értelemben, „csak” korrupció és csalás, egy szégyent nem ismerő, gátlástalan törtető, kisebbrendűséggel küszködő személy politikai kalandja, mindennapi élete. Gy. F. áldozatává lett a teljes magyar baloldal, és az ország addigi nyugalma.

A hazaárulás más. Nehéz megítélni a súlyát, főleg más-más oldalról nézve. A bátor, 1956-os miniszterelnököt, Nagy Imrét ezzel vádolva küldte akasztófára a gyáva szovjet lakáj, Kádár János. Konszolidált helyzetben, nyugodt társadalmi körülmények között legfeljebb azokra mondható ki a hazaáruló szó, akik tudatosan, rontó szándékkal munkálkodnak a hazájuk érdekei ellen, politikai és/vagy egzisztenciális, anyagi előnyszerzés reményében, céljából. Nálunk még a kései MSZMP-korszakban is az járta, hogy a párt, a kormány vagy a tervtanács ülésein elhangzottakról előbb tudtak Moszkvában, mint Budapesten. Eszerint ott is voltak munkahelyi besúgók, mint a gyárakban, színházakban, egyetemeken, akik elárulták a kollégáikat, barátaikat. Volt, aki a családtagját is beköpte baksisért, harminc ezüst ötforintosért.

Akkor azonban egy pártrendszer volt, ókori típusú teljhatalommal. Az összeomlását túlélő politikusok közül sokan átforgatták a köpönyeget, nem csak Gy. F. Azóta eltelt huszonöt év, egy emberöltő, felnőtt egy új nemzedék. Akadnak köztük politikusok is. Magyarország már rég nem a Varsói Szerződés tagja, hanem az Európai Unióé. Hazai pártokból a nép által választott képviselőket küldhetünk az Európai Parlamentbe. Sajnos, voltak és vannak a padsorokban, akik a neveltetésük, származásuk, világképük és a jellemük rabjaiként rendre Magyarország, a magyar érdekek ellen szavaznak. Egy-két százalékos, inkább csak „médiapártocskák” ottani szereplői támadják a kormányt és egyes intézkedéseit, akár ismerik a tényeket, valós körülményeket, akár nem. Budapesten működő ügynökségek a politikai helyzetet eltorzító, nem egyszer meghamisító hírekkel manipulálják a külföldi – és az itteni – „vevőiket”; idegen eredetű adományokból megszervezett és fenntartott, civilnek titulált szervezetek sepernek a politika hátsó udvarában, tüntetgetnek az utcán, bármi – akár okafogyott ügyek – ellen. Szemmel látható, nem is leplezett aknamunka folyik a kétharmados többséggel megválasztott kormánnyal szemben, miközben segítségért kiáltoznak önjelölt hordószónokok, meg az orruknál fogva vezetett, mit sem értő hallgatóik. Ez megy ma Budapesten.

Gy. F.-ről azért ne feledkezzünk meg! Mintaértékű hazaárulást követett el a 2004. december 4-i népszavazás szándékos, aljas kisiklatásával. Érdemes volna az azóta negyedére fogyatkozott baloldalnak eltűnődnie rajta, megérte-e, és hogy mostanában megéri-e a magyar nép többsége ellen júdáskodni. A magyarok júdáspénznek nevezték el a holdviola (Lunaria annua) pénzformájú, ezüstös szívű száraz termését. Júdás harminc ezüstnyi vérdíja egy rabszolga ára volt, a kerek hártyaszerű „pénzért” semmit sem lehet venni.

Ludwig Emil – magyarhirlap.hu