- 0
Nyugat-Európában a polgárok egyre elégedetlenebbek azokkal a kormányokkal, amelyek semmibe vették a népakaratot.
Közvetlenül azelőtt, hogy a francia kormányfő elbukott a saját maga által kezdeményezett bizalmi szavazáson, Marine Le Pen, a Nemzeti Tömörülés frakcióvezetője indulattal teli hangon szólalt fel a nemzetgyűlésben. Beszédéért számos politikai elemző és kormánypárti képviselő is éles bírálattal illette a többszörös jobboldali elnökjelöltet. Mint sokan kifejtették, amikor
Le Pen a szavazás pillanatát a „fantomkormány szenvedésének a végéhez” hasonlította,
túlzásba esett, hiszen egy kisebbségi kormány esetében előfordulhatnak kormányfőcserék, így „felesleges és ízléstelen” a francia politikai elit átfogó válságáról beszélni, és úgy tenni, mintha az illeszkedne az Európa-szerte vizionált, hanyatló tendenciához.
Amennyiben eltekintünk Macron szövetségeseinek a sorozatos kudarcaikból fakadó sértettségétől – akik mindössze két év leforgása alatt már a negyedik kormányfő bukását szenvedték el –, és egy rövid pillantást vetünk Európa másik két legnagyobb országára, Németországra és Nagy-Britanniára, úgy azt láthatjuk, hogy Le Pen egyáltalán nem esett „ízléstelen túlzásokba”. Sőt éppen ellenkezőleg!
Minden jel arra enged következtetni, hogy a francia establishment mellett a brit és a német politika domináns pártjai egyaránt lejtmenetbe kerültek, ráadásul ugyanazon ok miatt: semmibe vették a népakaratot, amely az elit érdekeivel szemben kritikákat fogalmazott meg.
Ugyanis Londontól kezdve Párizson át egészen Berlinig elegük lett a választópolgároknak az ellenőrizetlen bevándorlásból, a háború értelmetlen támogatásából, a káros szankciós politikák erőltetéséből, illetve a mondvacsinált jogállamisági és zöldpolitikai árnyjátékokból.
Macron szövetségesei hiába állítják, hogy a mindössze kilenc hónapot megélő Bayrou-kormány bukását kizárólag a költségvetés és az államadósság körüli vita okozta, a közvélemény-kutatások számadatai nem egy pillanatnyi, szakpolitikával kapcsolatos társadalmi elégedetlenségről árulkodnak, hanem egy hosszú hónapok óta tartó, kifejezetten elitellenes hangulatról.
Miközben Macron elnök pártja idén képtelen átlépni a 15 százalékos támogatottsági mutatót, addig a legerősebb ellenzéki párt, a Nemzeti Tömörülés már alulról súrolja a 35 százalékot.
Kifejezetten beszédes, hogy a jobboldali párt előretörését még a Le Pen ellen hozott bírósági ítélet sem törte meg, ugyanis a legutóbbi felmérés szerint a párt elnöke, Jordan Bardella támogatottsága a többi feltételezett indulóhoz képest is erősödött, jelenleg 35 százalékon áll.
Érdekesség, hogy Németországban egy, a francia politikai állapotokhoz igencsak hasonló helyzetet látni. A német Forsa Intézet nyár végi adatai szintén egy fantomkormány meglétéről árulkodnak, hiszen
a CDU/CSU szövetsége és a koalíciós partner német szociáldemokraták (SPD) összeadott támogatottsága mindössze 37 százalékon áll, amely a közös kormányzásuk kezdete óta a legrosszabb eredményük. Fontos kiemelni, hogy a számok nemcsak a politikai erőviszonyok átrendeződését jelzik, hanem a választók egyre növekvő kiábrándultságát is:
Friedrich Merz munkájával soha ilyen kevesen nem voltak még elégedettek, mindössze 29 százaléknyi megkérdezett.
Mindeközben a német választópolgárok hangját képviselő AfD népszerűsége szárnyal, az augusztus végi 26 százalékos támogatottságával a párt beállította a saját rekordját. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy Alice Weidel szervezete csupán az országos kiábrándultságból profitál, ugyanis példának okáért a szász-anhalti tartományban Ulrich Siegmund listavezető legutóbb azt mondta, azt AfD olyan erős bázissal rendelkezik, hogy egypárti kormányzásra készül. Megjegyzendő, a valódi jobboldal megkerülhetetlenségét támasztják alá azok a folyamatok is, amelyek a német baloldal környékén bontakoznak ki. Mint ismert, nemrég Paul Bressel, a német Szabaddemokrata Párt (FDP) képviselője kavart nagy vihart azok után, hogy elmondta, amennyiben a liberálisok fenn akarnak maradni, akkor meg kell szüntetniük az egyre népszerűbb AfD politikai karanténba helyezését.
Úgy látszik, ez a fajta gondolatmenet Nagy-Britanniában is kezd gyökeret verni, ugyanis a Nigel Farage vezette Reform UK párt kapcsán egyre többen azt találgatják, hogy az eredetileg a brexit előmozdításáért kardoskodó párt egyedüliként vagy koalícióban fordul majd rá egy esetleges előre hozott választásra. Hogy milyen rendszerszintű átalakuláson ment át a brit politikai erőtér az elmúlt egy év alatt, azt szintén a legfrissebb közvélemény-kutatások érzékeltetik leginkább.
Miközben a kormányzás terhe alatt összeomló Munkáspárt a szavazóinak a felét elveszítette, addig az ellenzékben lévő Konzervatív Párt köreiben szintén drámai elfordulást látni, összesen tíz százalékpontos zuhanást. Ezzel szemben a szigorú bevándorláspolitikával, a nemzeti szuverenitással, a lakhatási és az energiaválság megoldásával, valamint a tősgyökeres angolok sorsának fellendítésével foglalkozó Reform UK támogatottsága 19-ről 31 százalékpontra duzzadt, messze megelőzve ezzel a hagyományos pártokat.
Jól látható tehát, hogy turbulens, válságokkal teli politikai időszak elé néznek azok a nyugati országok, amelyeket az európai politikai és médiaelit eddig rendre a demokrácia fellegváraiként emlegetett. Ezek az országok az elmúlt években számtalanszor bírálták az olyan kormányokat, amelyek valódi választói felhatalmazáson alapulnak, például Magyarországét. Hogy náluk a végeredmény összeomlás vagy kilábalás lesz-e, arról végső soron nem az elit, hanem a választópolgárok döntenek majd.
Sümeghi Lóránt
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
