Ma 2024 december 21. Tamás napja van. Holnap Zénó napja lesz.
Lehetett volna nemzeti baloldal

Lehetett volna nemzeti baloldal

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Az SZDSZ Pozsgay Imre elgáncsolásával a valódi rendszerváltás lényegét puccsolta meg

 

Az egész nemzetet reménnyel töltötte el, amikor 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter a Kossuth rádióban radikálisan kilökte a Kádár-rendszer alól annak addig megingathatatlannak hitt ideológiai alapját. Ma már kockázat nélkül lehet beszélni, akár vitatkozni 1956 sokféle szellemi, világnézeti irányzatáról, azok megítélésének szemantikai kérdéseiről; 1989 elején viszont nagy bátorság és elszántság kellett ahhoz, hogy Pozsgay ki merje mondani: 

a bizottság [a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága által létrehozott úgynevezett történelmi albizottság] a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.

1989 januárjában Magyarországon még javában kommunista diktatúra volt, az 1956 novemberében szovjet zsoldban puccsal hatalomra került véres kezű hazaáruló, az egyre inkább elsötétedő elméjű Kádár János még élt, a magyar szabadságharc vérbe fojtásából létrejött Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára, Grósz Károly szintén keményvonalas, veszedelmes kommunistaként volt ismert, aki 1988 őszén munkásőrök és egyéb vörös bűnözők előtt szónokolva „anarkiával”, „káhosszal” és fehérterrorral riogatott, és új osztályharcot hirdetett. A rendszer kiszámíthatatlan és veszélyes volt, mert régóta nyilvánvaló rothadása feltartóztathatatlanná és visszafordíthatatlanná vált.

A gyors összeomlás hátterében ugyan nagyhatalmi alkuk álltak, 

ez azonban semmit sem von le azok bátorságából és érdemeiből, akik egzisztenciájukat, akár szabadságukat kockáztatva részt vettek a bolsevik diktatúra lebontásában. Ők leginkább a népinek nevezett ellenzék soraiból kerültek ki, főleg írók, képzőművészek, történészek, egyszóval humán értelmiségiek voltak, akik hitelesen élték meg a korabeli magyar valóságot Erdélytől Felvidékig, Budapesttől a vidék megannyi eldugott településéig.

 Ők alapították meg 1987-ben Lakiteleken a magyar sorskérdésekkel szembenéző Magyar Demokrata Fórumot, amelynek korai előzményei között feltétlenül méltatni kell a Bogdán Emil állatorvos (1990 után MDF-es, majd MIÉP-es országgyűlési képviselő) által 1970-ben életre hívott, a korabeli keresztény nemzeti elit legjobbjait előadói között tudó martonvásári Széchenyi István Klubot.

Ezzel párhuzamosan 

a pesti flaszteren az 1980-as évek elejétől pártállami bekötöttséggel nyüzsgött a magát hamisan demokratikus ellenzéknek nevező, főleg jogászokat, szociológusokat, közgazdászokat tömörítő belterjes fővárosi társaság, amelynek néhány tucat izgágája a magyar lélektől idegen, zavaros, külföldhöz törleszkedő reformmarxista, maoista, liberális ideológiát hirdetett. 

Ez a gyökértelen társaság Szabad Demokraták Szövetsége néven alapított politikai képviseletet a rendszerváltozás idején.

E két, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló tábor az MSZMP-n belül is jelen volt. A Budapesten született, közéleti pályáját illegális kommunistaként gyakorló Aczél György az MSZMP Központi Bizottságának a „kulturális élet általános ellenőrzésével” megbízott titkáraként a vörös ideológia totális védőernyője alatt formálta a később SZDSZ-ként színre lépett csoportot. Ellenpólusa a Csornához közeli Kónyban született Pozsgay Imre volt, akit 1975-ben kulturális miniszterhelyettessé, egy évvel később kulturális miniszterré neveztek ki, 1980-ban az oktatásüggyel bővített tárcája élén művelődési miniszter lett, és az MSZMP Központi Bizottságába is beválasztották.

Kulturális miniszteri befolyását latba vetve már az 1970-es évek közepétől politikai védőernyőt biztosított a párton belül és azon kívül nemzeti kibontakozási lehetőségeket kémlelő gondolkodóknak. Nem véletlenül vett részt meghívottként a 2010-es valódi rendszerváltást megalapozó nevezetes 1987-es, A magyarság esélyei című lakiteleki találkozón,

ahol felszólalásában „a bizalom iszonyatos terhének” nyomása alatt meghirdette, hogy „tétovázás nélkül el kell készíteni azokat az alternatívákat, amelyek […] javaslatokat tesznek átfogó, a tulajdonviszonyokat is érintő, az elosztási viszonyokat, a hatalmi politikai viszonyokat is magába foglaló általános, radikális reformra”. Igen, 

Pozsgay elsősorban magyar volt, és csak azután kommunista; és utóbbi meggyőződése fokozatosan szkepticizmussá, majd végső csalódássá formálódott.

Mindez pedig azért fontos ma, harmincöt évvel az 1956-ot átértékelő földrengető hatású kinyilatkoztatása után, mert Pozsgay akkor népszerűsége csúcsán volt, magyarok mil­liói látták benne egy új kibontakozás lehetséges vezéralakját. Erre hivatottá tette a rendszerváltozást megelőző bő tizenöt éves munkássága, a széles nemzeti közmegegyezésen alapuló magyar szemléletű, magyar érdekű rendszerváltozás irányába tett lépései. 

Ha 1989 őszén – a köztársaság egyébként több szempontból megkérdőjelezhető hitelességű és legitimitású kikiáltása után – a nép közvetlenül választhatott volna köztársasági elnököt, Pozsgaynak aligha lett volna valódi versenytársa.

Az „aczélos” SZDSZ azonban aljas trükkel megakadályozta ezt. A mákony hatására jellemző, hogy még a jobboldal is máig „négyigenes” népszavazásként emlegeti azt az 1989 késő őszén nagy csinnadrattával megrendezett referendumot, amelynek négy kérdéséből három (a munkásőrség feloszlatása, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetése, az állampárt vagyonelszámolása) már eldöntött, tehát okafogyott ügy volt; más kérdés és nagyon jellemző, hogy utóbbi máig sem történt meg. A negyedik kérdés viszont arról szólt, hogy a köztársasági elnököt csak az 1990-es első szabad választás után válasszák meg. Tehát 

valójában egykérdéses volt az a népszavazás, ami sajnos a csapdaállító SZDSZ szája íze szerint végződött. Ebben az MDF is hibás volt, mert bojkottot hirdetett, ahelyett, hogy a helyes szavazásra buzdította volna híveit: 1 nem, 3 igen. Emiatt, bár az egyetlen fontos kérdésben – a három, már eldöntött ügy 93-95 százalékos támogatottságával ellentétben – csak 50,07 százalékos, mindössze 6404 szavazatnyi többséget jelentő vékony többség született, ez elég volt ahhoz, hogy Pozsgayt biztosan elüssék az államfői tisztségtől.

Helyette jött az a Göncz Árpád, aki nemcsak a kommunista gyilkosok elszámoltatását fúrta meg Sólyom László akkori alkotmánybírósági elnök aktív közreműködésével, nemcsak szerencsének nevezte a trianoni békediktátumot, hanem egészen nyílt törvénysértésekig merészkedett pártja, a magyarellenes SZDSZ érdekeit és ukázait követve, a közmédiát is ezen irányzat szolgálatába állítva. Ezzel szabad utat engedve a nemzetellenes szellemi mételyezésnek, amely a Magyar Szocialista Pártból is kiszorította az egyébként is kisebbségben lévő népi, nemzeti elkötelezettségű politikusokat, csírájában megfojtva ezzel a magyar érzelmű baloldal kibontakozását.

Az SZDSZ voltaképp ily módon a magyar alávetettség megszüntetését célzó valódi rendszerváltást puccsolta meg sunyin, és a következő húsz évre megszállta a tudatformálás legfontosabb őrhelyeit.

Minden másképp alakulhatott volna 1990 után, ha nem egy jellemtelen SZDSZ-es pártkatona, hanem egy bár baloldali, de magyar elkötelezettségű, a nemzet egységét valóban kifejező politikus lett volna az átmenet köztársasági elnöke.

Borítókép: Pozsgay Imre államminiszter Mester Ákossal, a 168 óra című rádióműsor felelős szerkesztőjével 1989-ben  (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

Ágoston Balázs - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mozi világ (440) Életmód (1) Politika (1582) Sport (729) Történelem (18) Alámerült atlantiszom (142) Gasztronómia (539) Emberi kapcsolatok (36) Nézőpont (1) Egészség (50) Belföld (11) Mozaik (83) Szépségápolás (15) Titkok és talányok (12) Mondom a magamét (8038) Gazdaság (724) Kultúra (9) Nagyvilág (1310) Autómánia (61) Tv fotel (65) Jobbegyenes (2898) Rejtőzködő magyarország (168) Flag gondolja (38) Heti lámpás (342) Vetítő (30) Tereb (146) Irodalmi kávéház (543)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>