Amikor véget ért a világháború a katonák számára, valójában akkor kezdődött a hadifoglyoknak, akik Szibériától Szardínián át Latin-Amerikáig voltak szétszórva a világ kisebb-nagyobb lágereiben, és akiknek 1918 után fokozódó megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük.

A méltánytalan feledés különösen igaz az Osztrák-Magyar Monarchia hadifogolytáboraiban raboskodó lefegyverzett ellenséges katonákkal kapcsolatosan. Ma már alig ismert, hogy a történelmi Magyarországon működtek a Monarchia legnagyobb lágerei, amelyekben legnagyobb számban orosz, olasz, szerb, román bakák sínylődtek – és közülük sokan nem érték meg a háború végét a járványos betegségek és az egyre romló ellátás miatt.

Több mint egy évtizede foglalkozunk az első világháború magyar hadifoglyainak sorsával, felfedezve és feltárva a történelemkönyvekből kimaradt szomorú szenzációkat is, amilyen például a Szamár-sziget szellemkatonáinak históriája.

Ám a kép nem volna teljes, ha nem jelenítenénk meg a Magyarországon fogságban tartott idegen katonák sorsát is. Mindennek szimbolikus helyszíne a mind méreteiben, mind időtávlataiban igen jelentős nyugat-magyarországi, határközeli Ostffyasszonyfa elfeledett lágervilága, amelyet mára elvadult erdő nőtt be, ám amelynek objektumai látványosan mutatkoznak meg annak, aki ismeri a terepet.

A tábort 1915-ben kezdték kiépíteni, a világháború négy éve alatt 160 ezer hadifogoly fordult itt meg, ellátásukra önellátó barakkváros épült ki. Közülük több ezren nyugszanak a nemrégiben helyreállított fogolytemetőben. A láger sorsa a háború után sem jutott nyugvópontra…

Filmünk az NMHH Médiatanács támogatásával készült.