Húsvét után az ötvenedik napon ünnepli a keresztény világ a szentlélek eljövetelét. A pünkösd az egyházi év harmadik legnagyobb ünnepe.

„Láng szárnyakon repül a nyár” – vallotta Kosztolányi a pünkösdi virágról, a Paeonia officinalisról, a tövis nélküli rózsáról, amely a pogány Róma rózsaünnepeinek emlékeként támadt a középkorban. Délen a rózsaünnep beolvadása után a pünkösdöt gyakran a rózsák húsvétjának – Pascha rosarum – is nevezték.

A pünkösdi rózsa tehát középkori eredetű egyházi kifejezés.

Kínában egyébként közel kétezer éve termesztik, s az egyik legrégebbi kultúrnövényünk.

A pünkösdi rózsa frissessége, üdesége jelképezi a lélek megújulását, a kert kiteljesedését. Márai írja másutt: „A kertnek szalonspicce van a tavasztól.” A pünkösdi rózsa is teszi, ez a virágcsoda. Legkedvesebb virágom. Írhatom így: íróasztalvirágom. Májusban ott kell lennie a sokféle iromány és jegyzet között. Tudniillik, ahogy ezt az író megfogalmazta: „bomba”. Csakhogy nem rossz, hanem jó értelemben vett bomba. A bomba szó különben a görög „bombosz” szóból ered. Hangutánzó szó, amelynek jelentése nagyjából a magyar „bumm” szóval egyezik meg. A virág bimbójában kerül a vázámba, és néhány nap múltával egyszer csak kinyílik, robban, és szirmai mintegy varázsütésre, egyszerre hullnak alá. De ami a lényeg: olyan erőt sugallnak, amelyet egyetlen virág sem! Mert az erőt az ember valamitől vagy valakitől kapja, meríti. Ismerünk gravitációs, súrlódási, mágneses, elektrosztatikus és elektrodinamikus erőket, a gázok nyomásából származó erőket, valamint a molekuláris vonzás és taszítás erőit, de nem ismerjük, hogy a pünkösdi rózsa milyen hatalmas erőt adhat a léleknek, amelyre ilyentájt nagy szükségünk van.

Sík Sándor sorai: „Szeretetét ránk lehelte: / ég a pünkösd izzó Lelke, / Zúgnak élő nagy szelek.” Szimbolikus növény a pünkösdi rózsa. Szirmaival a szentlélek tüzének lángnyelveit jeleníti meg. A néphagyomány pünkösdkor köszönti az élet megújulását. „Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje” – ahogy Balassi Bálint is megénekelte.