Nevezett fehérorosz újságíró és politikus, egyszersmind Lukasenko-ellenes aktivista felkerült a Szaharov-díj jelöltjeinek listájára. Igen, pont most, nyilván merő véletlenségből: ahogyan a Nobel-díjnak, ennek a kitüntetésnek sincs ám semmi köze aktuálpolitikai folyamatokhoz. Tekintsük tehát a véletlenek összejátszásának, hogy Szeverinyec úr irodalmi és szerkesztői érdemeire éppen most figyelt fel a nyugati elit. De ha már felfigyelt, tényleg ne bolygassuk, miért, a lényeg az, hogy az Európai Parlament néhány pártcsaládja, köztük néppár­tiak, szocialisták és liberálisok érdemesnek tartották és jelölték őt a díjra. Hogy aztán villámgyorsan levegyék a listáról. Merthogy kiderült, Szeverinyec nem éppen azt gondolja a „melegekről”, amit a jelölők gondolnak. Ennyi pedig bőségesen elegendő, hogy ad acta tegyék becses személyét. A hősből áruló lett, Akhilleuszból Geréb Dezső.

De lássuk, mit mondott a fehérorosz újságíró a homoszexuálisokról (és a feministákról):

„Úgy gondolom, hogy ők boldogtalan emberek. Egyszerűen elégedetlenek. Sajnálni és segíteni kell őket, hogy a józan ész útjára térjenek. Vannak persze ennél súlyosabb bűnök, a házasságtörés például semmivel sem jobb a homoszexualitásnál. Ez utóbbit normává tenni nem kell és nem is lehet. Az Úr másképpen rendelkezett a világban.”

Eddig az idézet, a borzalmak tárháza, amiért Pavel Szeverinyec soha nem nyerheti el a Szaharov-díjat. Amiért úgy kellett eltüntetni a jelöltek listájáról, mintha soha nem létezett volna.

Figyeljük csak meg, az inkriminált idézet egyetlen szóval sem uszít a „melegek” ellen. Nem állítja azt, hogy üldözni kellene őket. Még csak a megkülönböztetésükre sincs célzás. Ebben a pár mondatban a fehérorosz férfi sajnálkozásának ad hangot, majd egy heteroszexuálisok körében is dívó erkölcsi eltévelyedést is odaemel, ezzel is bizonyítván, hogy magával az erkölcsi eltévelyedéssel, nem a szexuális ízléssel van baja. Végül utal Isten akaratára, amelyben ő a jelek szerint hisz – ehhez végül is joga van. Nem?

Hát, nem. Az Európai Parlament válasza: nincs joga. Az állítólag kereszténydemokrata alapon álló néppártiak legnagyobb dicsőségére a perverz válasz­adásban ezúttal is összeölelkezik az Európát megrontó politikai elit. Az ő válaszuk egyfelől az, hogy a gondolatokat büntetni kell, másrészt semmi szükség bizonyítékra, tárgyalásra, az ítélet kész, gyorsan érvényesítsük, aztán hallgassunk el örökre. Mintha éppen mi sem történt volna.

Európa ma hajszálpontosan ott tart, mint a középkori vallásháborúk korában. A szavak zsarnoksága és a különféle tilalomfák átszövik az egész életünket. Nincs Isten, nincs Szentháromság, nincs hét szentség, csak kettő van, esetleg csak kettő van, nem hét – efféle mondatok könnyen odavezettek, hogy az illető máglyán találta magát, kivégezték, eltüntették. A nem eléggé illedelmes társutasnak akkor is, ma is földi kárhozat a sorsa. A katolikust kiátkozta és kiközösítette a pápa, a protestánsokat a zsinat vagy az egyházi vezetői lökték ki maguk közül. Ma már – roppant illedelmesen – nem gyújtunk máglyát, de aki megszegi a tilalmat, azt száműzik a szellemi pályákról, kirúgják az iskolából, a munkahelyéről, és néhány országban már börtönbe is kerülhet a puszta véleménynyilvánításáért.

Igen, a barbárság korában élünk ma is. A szabad szó tiltott, bizonyos témákról csak egyféleképpen lehet beszélni, az önálló gondolkodást a törvény erejével szankcionálják kontinensünk nyugati felében.

Mondhatjuk persze, hogy a „meleglobbi” nem létezik, csak akkor valamiféle választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy miért éppen ez a téma kapcsolódik a büntetőjoghoz? Ha a kopaszokat vagy a fríz parasztokat sértegetem, ha csak csipetnyi különvéleményt fogalmazok meg, akkor miért nem esik bántódásom? És miért van az, hogy bizonyos történelmi eseményeket, amelyek nem mellesleg hetven éve zajlottak, tehát voltaképpen semmi közünk hozzá, se nekem, se a szüleim korosztályának, kiemelnek a többi közül? Hogy azoknak az egyéni értelmezéséért börtönbüntetést jár, ha ellenben más történelmi eseményekről mondok saját véleményt, akkor mintha mi sem történt volna?

Erre csakis az lehet a válaszunk, hogy véletlenek nincsenek. Ha pedig tudni szeretnénk, hogy milyen erővonalak, milyen hatalmi csoportosulások mozgatják mai világunkat, elegendő szemrevételezni a tiltások tematikáját. Amit belevernek nemzedékek fejébe, hogy hohó, vigyázz, erről ne beszélj, mert bajod lehet belőle, vagyis a tabutémák vezetnek el bennünket a rejtvény megfejtéséhez. Amit 2020-ban Európa nyugati felében nem szabad megemlíteni, amiről tiltás terhe mellett tilos csak beszélni is, nos, annak a témának a titokgazdái korunk politikai, gazdasági és kulturális életének irányítói.

A cél Európa térdre kényszerítése, a hagyományos életforma eltüntetése, a rend felváltása a rendetlenséggel. A cél a történelmi ember felváltása valami hibrid lénnyel, aki engedelmes fogyasztó, aki nem gondolkodik, és nincs semmiféle identitása. A cél a nyitott társadalom.

Szó szerint életbe vágó számunkra, hogy csak legyintsünk a nyugatra. Onnan már semmit sem tanulhatunk, komolyabb impulzusok nem érkeznek. Szellemileg összezsugorodtak, azonkívül berendeztek maguknak egy újfajta zsarnokságot. A jelek szerint még egy-két nemzedékig, a teljes összeomlásig kellemesen érzik magukat, mert vagyontárgyaikról azt hiszik, az öröklétet hordozzák. Nekünk azonban másfajta történelmi tapasztalataink vannak, mi, Közép-Kelet-Európa népei tovább írjuk a saját történelmünket.

Ezért adják csak oda bátran a Szaharov-díjat annak, akinek akarják. Zéró a jelentősége, hogy ki kapja meg, és ki nem.

Ha idáig eljutottunk, végre a saját ügyeinkkel is foglalkozhatunk.