- 0
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”
(Lk 23,34).
Némi visszafogottsággal is minimum érdekesnek nevezhető eseményeken vagyunk túl.
Az országgyűlésben, majd az utcákon lejátszódó eseményeknek lehetséges egy tragikus és egy komikus olvasata. Érthető, hogy az ellenzék mélységesen frusztrált, hiszen harmadszorra sem sikerült hatalomra jutni és ennek következtében politikai akaratukat – ha van olyan nekik – érvényesíteni. Ebből a szempontból nézve akár törvényszerűnek is tekinthetjük, hogy a felgyülemlett düh valamiféle amorf, erőszakos cselekvési kényszert okoz és koros, valamint kevésbé koros hölgyek és urak úgy viselkednek, mint az alsótagozatosok egy elfajult gyermekzsúron. Tumultuózus jelenetek keretében ordítanak, fütyülnek, szirénáznak és dobálóznak.
JUHÁSZ PETI FÜTYÜLŐJÉNEK SZELLEME LENGTE BE A PATINÁS ÉPÜLETET, ELLENZÉKI HONANYÁK AJKAI KÖZÖTT.
Most, hogy ráéreztek az ízére, további hasonló akciókra számíthatunk. Az események összefoglalását két kép adja meg számunkra. Ezeken keresztül mutatnánk be azokat alább.
A dzsembori parlamenti fázisát ez kép mutatja a legérzékletesebben. A kompozíció központi figurája Szávay jobbikos képviselő, aki éppen a lemondás folyamatában látható, amint az arcán a rá jellemző ábrándos intellektualitással figyeli az ellenzéki hölgyek tobzódását. Ő egyébként már, heveny zsidózás miatt – illetve, mert az kiderült – lemondott a képviselőségről, de mintegy halasztva. Jó munkához idő kell. Könnyen lehet, hogy a következő választásokig hátralévő idő minden percére szüksége van a jól kivitelezett lemondáshoz. Jól láthatóan a gondolkodásra tesz kísérletet.
VAJON MIT GONDOLHATOTT A KÖLTŐ?
Elsőként tán arra gondolt, hogy Klazomenai Anaxagorasz szerint a világegyetem is a káoszból született, és most, itt, a szeme láttára új világ születik, csupa ilyenekből. És ennek összetartó ereje nem a nusz, az értelem lesz, hanem a síp. Ez, az ő szempontjából tán jobb is így, hiszen a nusz-ról, mint kívülálló, nem tud nyilatkozni. A sípról viszont még tán ő is.
Másodjára pedig tán arra gondolt, hogy melyikük orrát ferdítené el szívesebben. Mivel nem tudta eldönteni, ő is kiment a jobbikkal tüntetni az utcára.
A parlamenti buli után aztán az események az utcán folytatódtak és néhány százan végigvonultak a városon. CEU-s diákok, DK-s rohamnyugdíjasok és szávayk vegyesen. Először a magyar haladás legöncélúbb, ám minden alkalommal elkövetett gesztusával próbálkoztak: mint mindig, Mécs Imre beszédet akart mondani. Ez, hallgatóság híján, kudarcba fulladt.
Ekkor a nyugdíjasok hazamentek bevenni a gyógyszereket és csak a forradalmi ifjúság maradt, akiknek Mécs Imre sem tudta elvenni a kedvét.
Ők aztán némi tétova ide-oda vonulgatás után visszatértek a parlamenthez, hogy megütközzenek a rendőrökkel. Mondhatnók, a CEU búcsút intett Budapestnek, természetesen posztmodern stílusban, füstbombával. Most legalább teljes nagyságában láthatjuk a minket érő veszteséget, hiszen ezt jövőre már Bécsben csinálják az ottani lakosok örömére. Így készült a fenti kép. Elemezzük egy kicsit.
Az első benyomás olyan, mintha egy akárhányadik Omega búcsúkoncertet látnánk, csak Kóbor János összement a mosásban. De ez a gondolat persze komolytalan és nem illik a helyzet forradalmi voltához.
ŐRIZZÜK MEG A KOMOLYSÁGUNKAT!
A kép központi figurája Hont András, a HVG oroszlánja. Mondjuk pont olyan magas is. Ő az aki azt kérte a Jézuskától, hogy a jobboldali újságírókat erőszakolják meg. Láthatóan elégedetlen vágyai teljesülésével, így a saját kezébe vette az eseményeket. Valamiféle emelvényen áll és karját áldó mozdulattal terjeszti a saját színes füstjétől fuldokló 6 (azaz hat) darab agyalágyult felé, akik eközben zászlókat, füstbombákat és megafonokat lobogtatnak. A nép pedig álmélkodva fényképezi őket; ilyet még nem láttak. A kép, ebben az értelmezésben, mind kompozíció, mind pedig tartalom szerint a francia forradalmat dicsőítő romantikus művekre emlékeztet. Az ember szinte hallja háttérben a Marseillaise-t. (Vagy az előző értelmezés áthallásából a Gyöngyhajú lányt, esetleg – a meteorológiai környezetnek megfelelően – a Léna ül a szánkón a hidegben, vagy mit.)
Én magam elgondolkodtam a dolgon: mit hihet magáról ilyenkor egy forradalmi törpe? Bizonyára úgy véli, hogy hat betegtársával együtt éppen a történelmet írják. Kis embernek kis forradalom. Gondolom utána hazamegy és büszkén nézi magát a tükörben, a képet pedig kinagyíttatja, bekeretezi és azt fogja nézni esténként elalvás előtt a hálószobában. Esetleg kér fizetésemelést is, elvégre megérdemli.
Azon is morfondíroztam egy sort, hogy vajon mit mondhatott? Erre az alábbi megfejtéseim vannak:
- Engedjétek hozzám a CEU-sokat!
- Én vagyok az igazság útja és az élet. És irodalom.
- Kicsi vagyok,/Székre állok/Boldog forradalmat kívánok!
- Bánjátok meg bűneitek! Fizessetek elő a HVG-re!
- Szólíts magadhoz, Gyuri!
Ha a kép szimbolikáját vizsgáljuk akkor is érdekes dolgokat állapíthatunk meg. A kavargó, megvilágított, színes füst kitölti a teret, elfedve, hogy nincs ott semmi, valójában üres, a hat szerencsétlentől és a mennybemenetelhez készülődőn kívül. Az azonnal eloszló füst a valaminek tűnni akaró semmi metaforája csupán. Bár az is lehet, hogy a füstölő csak a karácsonyi misék hangulatát kívánja megidézni és a másik kezükben szenteltvíz szórót szorongatnak, csak azt a gonosz lakájmédia persze nem mutatja.
Hát, ezek jutottak eszembe megnézve a két szimbolikusnak tekinthető képet. Mert többet ér egy kép, mint ezer szó. Remélem sikerült a nyájas olvasót is beavatni azok jelentésébe.
