Az egész sajtót bejárták azok a képek, amelyeken az Egyesült Államokba tartó magyar delegáció tagjai láthatók a repülőgépen. Egy csomó jókedvű ember, miniszterek, üzletemberek, újságírók néznek a kamerába, több felvételen középen a miniszterelnök. A modern közélet egyik fontos törvényére mutat rá ez a jelenet. Politizálni, a közösség ügyeivel foglalkozni magányosan eddig sem nagyon lehetett, de a mi korunkra rátermett és együttműködésre kész tagokból álló csapat nélkül már végképp esélytelen. Érdemes megfigyelni a nyugati világ politikusainak nyilvános megszólalásait: még egy kisvárosi polgármester, megyei serif, közgyűjteményi vezető is úgy áll a sajtó elé, hogy mögötte ott állnak a munkatársai, az országok vezetői pedig sokszor a családjukat is a színpadra hívják.

Ez nem látszat, hanem a valóság. A közösségi ügyek vitele hasonlít egy futballmeccshez: a legjobb csatárnak is olyan társakra van szüksége, akikről tudja, hogyan reagálnak egy helyzetre, mire számíthat tőlük, milyen áldozatot hajlandók hozni a csapat sikeréért, milyen egyéni teljesítményre képesek. Ott a repülőn mintha a magyar válogatott utazott volna, hogy majd szép játékkal jó eredményt érjen el a pályán.

A magyar közélet különös fejleménye, hogy ezzel a csapattal szemben az utóbbi harmincöt év legmagányosabb politikusa lépett föl kihívóként, olyan ember, aki még a hozzá közel állókat is rendre elmarja magától. A hívek százezres tömege éppen úgy nem csapat, mint a szurkolóké a lelátón: segít, ha van, de gólt rúgni nem tud. Mindazoknak, akik benne látták meg a kormánypártok legyőzőjének esélyét, sikerült olyan irracionálisra hevíteniük a kormányzó csapattal szembeni indulatokat, hogy valóban fenyeget a győzelmének lehetősége.

De ha így történne, mi lesz másnap? Tudjuk a választ: a káosz érkezne el, a csapatot nem alkotó emberek összevissza szaladgálása. Amibe csak belebukni lehet, de az árát mégis az ország fizetné meg. Inkább ne próbáljuk ki ezt a lehetőséget.

Bencsik Gábor - ]]>www.demokrata.hu]]>