„Kvótarendszer is fölmerült már ugye, hogy kvóták alapján szétosztjuk (a bevándorlókat), és amíg ez mondjuk pár ezer emberről szól, addig azt mondom, hogy oké, lehet ezen gondolkodni…”

Vona Gábor, a Jobbik elnöke fogalmazott így.

Újabb jele annak, hogy a pártvezető „hatás alatt” van. Kínálkozik egy történelmi példa: az egyik, 1990-es rendszerváltó párt későbbi elnök asszonyáról mondták, hogy bizonyos politológus gyakorol rá szellemi hatást.

Az adott párt azóta eltűnt a süllyesztőben.

Egy éve Vona Gábor esetében regélték, hogy ugyanannak a politológusi műhelynek a szellemi hatása alá került. Bődületes lefejezést végzett pártvezetőségében, s ezt holdudvara úgy indokolta, hogy Szent Istvánnak is kellett ilyen áldozatokat hoznia, hogy a tágabb közösség, az ország megmaradjon.

A párt népszerűségi mutatói nem támasztották alá a holdudvar érvelését.

Jó, de ez a párt belügye. Ha Vona tévedett, ennek a Jobbik látja kárát, az ország sértetlen marad. Minden párt vezetője kísérletezhet, ha kudarcot vall, akkor pártja, illetve – leváltása esetén – ő maga látja kárát.

Lényeg, hogy a nemzetet ne érje semmi sérülés.

Utóbb a kísérletezésnek a magyar társadalom is kárát látta. A Jobbik nem szavazta meg azt az alkotmánymódosítást, amellyel az ország védettebbé vált volna a terrormigráció kockázataival szemben: a párt együtt szavazott a gyurcsányi garnitúrával.

Ez jóvátehetetlen hiba volt.

Utóbb kiderült, Vona ezzel a szavazással Orbán Viktort akarta megleckéztetni. Azaz pártügyet, személyes ügyet emelt a nemzeti érdek fölé. Borzalmas felelőtlenség. De Gaulle – hogy egy vitathatatlan államférfit hozzunk példaként – ilyet soha nem tett volna.

Vona infantilizmusa az egész országnak ártott.

Népszerűsége tovább csökkent, azaz a vágyott néppártosodás hiú ábránd maradt – de ez megint a Jobbik belügye. Egy néppártnak egyértelműen a népet kell pártolnia, s ebbe nem fér bele az, hogy a pártelnök egy másik pártelnök miatt feláldozza fel a nép elemi érdekét.

Most újabb gyerekes mozzanat mutatkozott.

„Pár ezer emberről” – fogalmazott a pártelnök. „Oké” – mondotta. Kaporszakállú, hát hol élt eddig ez a „politikus”? Nem látta Merkel és Juncker – Schulzot már hagyjuk – működését az utóbbi másfél évben?

„Pár ezer ember…”

Komolyan gondolja, hogy ha megindul a migránsok evakuálása Németországból, akkor „pár ezer embernél” megáll a folyamat? Az özönlés? Aki ennyire naiv, hogyan kerülhetett a szűkített parlamentbe? Miként lehetett pártelnök?

Nos, a jobbikosokon a sor.

Éppen a migráció is példát ad. Időnként az úgynevezett migránsok próbálnak – legalábbis a látszatra adva – megállítani terrormigránsokat, mondván: ne járassák le, ne szégyenítsék meg a teljes migráns tömeget.

Most a jobbikosoknak kellene megállítani elszállt elnöküket.

Ez nem sikerült a tragikus alkalommal: az alkotmánymódosítás blokkolásakor. Nyájként követték vezérürüjüket. Pedig egy komoly pártvezetőségnek meg kellett volna gátolni a károkozást: az ország érdekében kellett volna voksolni.

„Ha kell, önök ellen is megvédjük az országot.”

Ezt Orbán Viktor mondta a parlamentben, éppen a migrációra utalva Vonának. S láss csodát: ide jutottunk. A magyar nemzetet az önmagát harsányan nemzetinek valló párt ellen kell megvédeni.

Nagy kérdés, hogy van-e egyáltalán komoly politikus a Jobbikban.