Lelkesedés, mennybe szállás vagy pokolba zuhanás, lángolás, érzelmek hullámzása, valami semmihez sem hasonlítható mámor, aminek hatására megáll a forgalom a nagyvárosok főutcáin, egymás karjaiba ugranak idegen emberek és hangosan kiáltoznak, mintha boldogságukban megőrültek volna.

Az az elszánt és konok infrastruktúra-fejlesztés, ami – lélegeztetőgépek helyett, igaz, Böszme – gyönyörű, hipermodern stadionok tucatjait, labdarúgó-akadémiákat eredményezett, a vártnál hamarább hozta meg eredményét. Kiderült, hogy a tudás, a szeretet és a hit csodákra képes. Jó döntés volt az ország leggazdagabb emberét, Csányi Sándort kérni fel a labdarúgósport vezetésére, mivel végre olyan ember állt a tragikus mélységbe zuhant sportág élére, aki nem megélni akar a fociból, hanem ellenkezőleg, áldozatot hozni érte, hiszen van miből. És van miért.

A megélhetési károgók, az orbánviktorozók most kicsit elhallgatnak, az eszesebbek halk hátigeneket dünnyögnek: „hát igen, ez tényleg siker, ennek tényleg örülni kell, a magyar csapat tényleg fantasztikus nagyot lépett előre” és így tovább.

A foci másik kategória, a foci maga a mítosz. Tizenegy ember küzd tízmillió­ért, és tízmillió drukkol azért a tizenegyért, miáltal olyan lelki egység jön létre, ami semmihez sem hasonlítható. Aki látta a harmincezer magyar szurkoló vonulását a marseille-i utcán, aki látta a stadiont, amelynek kétharmadát töltötték be a magyarok, aki hallotta a meccs végén elénekelt Himnuszt, az pontosan tudja, hogy itt nem csupán egy csapatsportról van szó. A foci lélek. Amikor nemzetközi mérkőzésen nagy tétre megy a játék, akkor az egész ország lélegzetvisszafojtva figyel, mert mintha mi magunk volnánk, akik a pályára léptek.

Rengeteg nő nézi ezeket a mérkőzéseket, megcáfolva azt a könnyű tézist, hogy a foci a férfiak mulatsága. Tét nélküli vagy kis jelentőségű meccseknél ez többnyire igaz. De most férfiak és nők együtt szurkolnak és együtt reménykednek. Mert Magyarország fölállt. Föl­állt és büszkén elindult előre. Nem mi vagyunk a legerősebbek. Nem felejtettük el azt sem, hogy tegnap még minden tekintetben a porban hevertünk, és a külvilág szánakozva nevetgélt rajtunk. Nem felejtettük el az őszödi Böszmét, aki hülyét csinált belőlünk. Nem felejtettük el a többieket sem, a gyávákat, a pitiánereket, akik mertek kicsik lenni, a feljelentőket, a hazaárulókat, a magyargyűlölőket, a rosszindulatú vádaskodókat…

Most őket is magunkkal emeltük, mert a foci mítosza ilyen csodákra is képes. Most ők is együtt örülnek velünk, vagy legalább úgy tesznek, mintha örülnének.

Orbán Viktor tényleg öt-tíz évvel az események előtt jár, pontosan látja, miként alakulnak majd a dolgok, ezért az idő őt igazolja. Az őszi bajnoki szezonban egy megújult labdarúgásért rajonghatnak majd az egyre szaporodó nézők. Szép stadionban, jó pályákon néznek majd jó focit.

És most egy újabb pályára léptünk: a magyar kormány a brit szavazókat szólította meg fizetett hirdetésekben. Körülbelül ezt mondta: „Igen, tudjuk, rengeteg baj van az unióval, de a békének és a megértésnek nincs alternatívája. És ahogy Gyurcsányékat kétharmaddal leváltottuk, úgy válthatnánk le együtt a brüsszeli bürokratákat is. Mert a pálya jó, csak jól kell játszani".

Bencsik András - ]]>www.demokrata.hu]]>