Izraelben szerdán emlékeztek meg arról, hogy 600 nappal ezelőtt történt a Hamász támadása, amelynek során túszokat ejtettek, akik közül 57 még ma is ismeretlen helyen tartózkodik. Legtöbbjük ugyan feltehetően halott, de tudni lehet, hogy vannak olyanok, akik életben vannak, hatszáz napja menekülnek az izraeli csapások elől, kis zárkákban sínylődnek, rejtett alagutakon futnak át. Egyikük arról is beszámolt, hogy egyszer nőnek öltözött terroristák szállították át egy zsúfolt piacon, ő egy szamárkordén feküdt, moccanni se tudott. Izrael viszont képtelen volt befejezni ezt a háborút 600 nap alatt sem. 

Pedig erre számított az egész világ, hogy az izraeli hadigépezetet beindítják, s kő kövön nem marad Gázában. Nem mondhatni, hogy nem próbálkoztak ezzel az izraeliek, de a szamárkordék mégis kifogtak a rakétákon. Az izraeliek pedig nem vették ezt annyira könnyedén, mint sejteni lehetett volna. 

Természetesen senki se tud jobb ötletet adni Izraelben, csak tiltakoznak, mert a szeretteik ma is ott sínylődnek valahol, és bármilyen tűzzivatart is kavar a keskeny földnyelven Izrael, semmi foganatja. A túszok és túszejtőik ott vannak valahol, elrejtőzve, lényegében biztonságban.

Nagyon kérdéses, hogy van-e megoldás. A felháborodottak egy része arra utal, 1967-ben hat nap alatt sikerült az egyesült arab seregeket felmorzsolni és elfoglalni Ciszjordániát, valamint Jeruzsálem teljes egészét. Miért nem sikerül ez most? Nem voltak az akkori katonai vezetők ügyesebbek, nem voltak jobb fegyvereik, nem volt több pénzük, mégis történelmi győzelmet arattak, amely megalapozta a későbbi Izraelt. De a kérdésfelvetés kissé sántít. Ugyanis nem lehet összehasonlítani a két háborút, de a történelmi korszakot sem. A hatvanas években nem voltak mobiltelefonok, a kommunikáció a csapatok és a katonai vezetés között kezdetleges volt. No és nem volt világháló, amely élőben közvetít minden erőszakcselekményt, hogy arra reagáljon az egész világ. 

Mert akkor nem az volt a divat. Ma minden magára adó amerikai egyetemista palesztin kendőt teker a nyaka köré, és nácizza az izraelieket, pedig soha nem járt a Közel-Keleten és egyetlen embert se ismer a Szentföldről. Ezek amolyan kicsike proxy háborúk, beöltöztetik a fejükben a szereplőket bizonyos ruhákba, most a palesztinok a jók és a zsidók a rosszak, vagyis Donald ]]>Trump]]> mondjon le. Nem bonyolultabb a képlet. Természetesen ezzel senki se jár jól, az izraeli túszokat továbbra se találják meg, az amúgy is romos-roskadozó Gáza pedig tovább porlik a folyamatos csapások alatt, az emberek pedig meghalnak.

A Hamász kifüstölése lényegében nem sikerült, bármennyire is ezt ígérte az izraeli miniszterelnök. Nem véletlen, hogy Izrael 2005-ben kivonult a területről és átengedte az irányítást a palesztinoknak, a vákuumot pedig azonnal a Hamász töltötte ki. Az akkori miniszterelnök Ariel Saron volt, akire sok mindent lehet mondani, de hogy békülékeny lett volna, azt nem. Ő is ott volt az 1967-es háborúban. De ő úgy döntött, hogy a felépített, de teljesen életképtelen zsidók lakta telepeket a Gázai övezetben fel kell számolni, a területet hermetikusan elzárni, ellenőrizni a határait, a kikötőt, és mindent, amit bevisznek vagy kihoznak. Ez annyira sikerült, hogy a háború előtt hamarabb lehetett a legújabb iPhone-t megvásárolni Gázában, mint Amerikában. 

Közben persze valamennyire irányítja is a városokat, intézi a saját ügyeit, nem csak harcból áll az élet, de azért ez alapvetően egy terrorszervezet. Nem tudni, hogy lenne-e olyan politikus, aki képes volna megoldani a konfliktust. Korszakos, történelmi sérelmekről és tengernyi vérről van szó, nem valami apró félreértésről. Meg lehet érteni mindenkit, a gyermekét gyászoló apát, a testvérét kereső egyetemistát, a szenvedő gázai anyukát, az orvosokat, a páncélost túráztató katonát, Benjamin Netanjahut, Katart. Mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza. Ezért is tűnik annyira lehetetlennek a béke.

Sitkei Levente - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>