T. S. Eliot írja az EAST COOKER-ben, "Human kind / Cannot bear very much reality". Ami gyöngéd célzás arra, hogy amíg a többi főemlős, le a mezei peléig, az armadillóig és a kacsacsőrű emlősig a valóságban és a valóságnak él, az ember gyermeke nemigen bírja és viseli el a valóságot, legalábbis nem az egészet és inkább apró adagokban csipegeti. Ízesíti-édesíti, kicseréli, meghamisítja.

Vágyai, szükségletei - tudata, (hamistudata és a napipolitikai hamiskodások) kívánalmai szerint. Semmi kedve, hogy szembenézzen a valóval, a valóság fizikai viszonyszámai szerint s úgy, ahogyan a teljesebb valóságérzékkel megáldott nációk a színvalóságot értelmezik.

Ennek egyik legkirívóbb példája a magyarság. Mentalitásában ilyen a mai átlagos magyar - már amilyen hamisan látja önmagát, és amilyen hamisan lát másokat. Vegyünk sorra néhány példát.

[1] A magyar, ha keresztény. Semmi köze a kereszténységhez, általában pontosan azt se tudja, mi fán terem, jóllehet annak érzi/vallja magát. Nemcsak hogy nem forgatja a Bibliát, de nincs neki, elhányta, alig-alig találkozott vele. Ma már úgy "sevallású", hogy nem foglalkoztatja. Templomba nem jár, a Miatyánkba belesül, az Üdvözlégyet csak hírből ismeri. Az ilyen magyarnak a minősítő ingrediense, meghatározó ismérve nem az, hogy "keresztény", hanem az, hogy "antiszemita". Egy kétezer éwel ezelőtt élt, arameus anyanyelvű, a szakrális ó-hébert eltanultan beszélő, nagyon is ortodox zsidó falusi prédikátort tekinti "istenének". Ebben a megfacsart "Jézus Krisztusban" (akit Tarsusi Pál facsart meg, ill. alkalmazott a "megváltóságra", lévén a kereszténység néven ismert valláskonglomerátum is mindenestül Szent Pál kitalációja:) benne látja "isten fiát", és egyúttal: Krisztus Királyt Aki Eljövendő - bár őeljövendősége harmadszor mulasztja el a végszót s ezzel elrontja a show-t. Neki ez a zsidó-ájtat-legényke kéne legyen az "istenség, aki egylényegű az Atyával", stb., stb., bla-bla-bla. Ismétlem, a magyarnak, aki keresztény, nem az az ismérve, hogy "keresztény", hanem - parlagi alpárian szólva - csak az, hogy "antiszemita". (Mindenkor tisztelet a kivételnek.)

[2] A magyar, ha zsidó. Borotvaéles eszű, de ha azt hallja, hogy "holokauszt" - megkukul. Egyfelől nem foglalkoztatja és nem is tudja, vagy ha tudná sem fogadná el, hogy a világtörténelem nem egy, hanem ezer holokausztból áll. Fajtánk ősködébe vesző előidőkben a holokauszt, az elfoglalandó földrajzi egység őslakosságának, mint "ellenségnek" a leölése, de úgy, hogy írmagja se maradjon, nem a kivétel volt, hanem a szabály.

Ha valamelyest igaz, hogy Rákosi Mátyás volt a Nagy Sztálin legjobb tanítványa, legalább annyira igaz, hogy Hitler - Mózes legjobb tanítványa. A hixoszok egyiptomi vérfürdői, a heftaliták kínai népirtásai, Dzsingisz Kán ötmilliós koponyagúlái, lemészárolt örmények, tengerbe zavart görögök dolgán nem lehet segíteni: volt, ami volt, úgy, ahogy volt.

Örökérvényű isteni kinyilatkoztatás, hogy az ellenséget irtani kell, minden öszvérével/marhájával/tevéjével, kecskéjével, lábasjószágával egyetemben. Majd minden "honfoglalás" népirtással jár, az ún. "Ígéret Földjének" őslakosságát sohasem kérdezik meg: Földjének "elígérgetésébe", hazájának feladásába beleegyezik-e, leölését/ elkergetését helyesli-e, mely esetben tovább tengődhet azon az áron, hogy mint földönfutó hazátlan bitang, könyöröghet más, idegen mannát egy más, idegen istenségtől, amely felvállalja sorsát.

Hogy a holokauszt mint "Végső Megoldás", gyalázatos, elszörnyesztő és megengedhetetlen, ezt nem vitatja senki. De megtörtént, jó félévszázaddal ezelőtt, és még azoknak is, akik csak felmenőiken keresztül hozzáverődtek, de kivált akik keresztülmentek rajta, életreszóló, eszméletbe¬hangoló/tudatmeghatározó élmény, amely körbezáruló Kínai Fallal veszi körül eszmevilágukat. Akármikor, akármire, akármit gondolnak, a gondolat ütemelőzője: a holokauszt.

Mentalitásukból körünkben egy új pszeudo-arisztokrácia született - a holokauszt zárt arisztokráciája, külön "világhálóval", integrált áramkörrel, külön ösztön-összeköttetéssel. Az övéknek semmi köze a többi kilencszázkilencvenkilenc holokauszthoz, ahány csak volt, az övéké a szuperholokauszt, és ők, ősiségi jogon - szuperarisztokrácia. A meakulpázás, a kártérítés kijár nekik az idők végezetéig. (Mindenkor tisztelet a kivételnek.)

Amilyen borotvaéles eszűek, mihelyt gondolataik a holokauszton gurulatot kapnak, azon nyomban megbutulnak. Szerzett "előjogaiknál" fogva többé a fair play rájuk nem vonatkozik: "nem veszik észre magukat". Így történhetett, hogy "kitörő örömmel" fogadták egy holokauszt-szakértő magyar író Nobel-díját. Mondjuk úgy: "nagy általánosságban". De kik tartoznak ebbe a "nagy általánosságba"? A nemzet "színe-virága"? No persze-hogy persze: az is bolond, aki ki akar maradni a játékból: már mint a nemzettudat/nemzettudatlanság játékából; tudatunk meghamisításából, a hamistudat felépítéséből. Az író okos, értelmes, művelt ember, de polihisztornak nem mondható. Latinul/görögül nem tud, franciául/angolul nem tud (párizsi estjén, ahol szavait fordították, ragaszkodott ahhoz, hogy ne magyarul, hanem németül szóljon; s a "bochok" nyelvéért nemigen rajongó franciák körében ennél nagyobb baklövést elkövetni nem lehet). Ötödik éve Berlinben él, elnémetesedett, a német irodalmi intézményrendszer kegyeltje s Nobel-díjával is a németek irodalmi "lemezlovasa". Hetvenharmadik évében jár, ám ehhez képest "életműve" mondvacsinált és sovány; lényegében a derékhadak legszélén halagdogáló műkedvelő és mint "író", ódivatú egzisztencialista (Kínos plágium-ügyét is rebesgetik, de ezt nyilván el fogják tussolni - a "jobb ügy érdekében").

Szerepe a magyar irodalomban az, amit angolul úgy hívnak, hogy a walk-on part: statisztaszerep.

Így hát a magyarságnak is van már irodalmár Nobel-díjasa, jóllehet ez a randomizálva választott Kiválasztott irodalmunk margináliáin egy statiszta szerepét játssza csupán.

Magyarságtudatunk tudatlansága megint, kötelezőleg, egy tipikus kompországi kevercsmaszattal szaporodott.

(...)

Határ Győző: Haza a magasföldszinten, 129-133.oldal

]]>www.antidogma.hu]]>