A történelmi emléknapok legtöbbikét saját arcához igazítja a napi politika – az aradi mártírhajnal (1849. október 6.) emlékezete kivétel, a tizenhárom tábornok emlékezete örök és mozdíthatatlan. Végzetüket a nemzet balsorsa hozta.               

A kegyelemből golyó általi halálra ítélt négy tábornokot hajnali hatkor vezették ki az aradi vár sáncárkához. A többiek bentről, a várbörtönből hallgatták a fegyverropogást, rájuk nyolc órakor várt a hóhér a bitófák előtt. Ugyanezen a napon a pesti Újépület előtt végezte be életét gróf Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök. Hogy mi volt a bűne, nem tudni. Talán az, hogy igazi magyar volt.  

 „A vesztőhelyre sáros út vitt / és kikericsek kékjei. / Száz év, s meghaltam volna úgyis – / vígasztalódott Vécsey. / Láhner György sírt s a földre nézett, / Damjanich szekéren feküdt, / Leiningen felmentő honvédek / árnyát kereste mindenütt. /  S a táj olyan volt, mint a fácán: / tarlók, fák vérző foltjai, / és ők tarkán, libegve, hátán: / elhulló, bús-szép tollai. / Aradon így. A pesti téren / is ütötték a dobokat (…)” – Faludy György: Október 6.

A költő az ÁVH – az akkori ÁVH – pincéjében írta ezt 1950. október 6-án.

Megfogyva bár, de törve nem, 177 évvel Arad után is itt vagyunk. Ha valaki, mi tudjuk a szabadság árát. Megharcoltunk érte. S ha úgy kívánta a haza, halni is mertünk.

Mártírjaink már odafönt voltak azon az estén, de Aradon még nem ért véget a tragikumában is emelkedett gyásznap. Az elrettentésül a vesztőhelyen hagyott tetemek lábánál addigra már őszirózsacsokrok, koszorúerdők domborultak – még a közeli falvakból is ezrek zarándokoltak a friss Golgotához. Az eszmék csataterén, ahol az igazságot nem fedi el a lőporfüst, mi győztünk. A kerti virágok nem parancsszóra kerültek a bitófák alá. Megszakítani lehet a szívdobogást, de megzabolázni sosem.

A sorsára váró Schweidel József tábornok utolsó sorai ma is érvényesek: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár.”  

Pilhál György

]]>www.magyarnemzet.hu]]>