Az úgynevezett létező szocializmus, amit azért kellett így felcímkézni, mert saját ideológiájának is tökéletesen az ellentéte volt, és értelmes ember nem hihette el, hogy ilyen van. Amikor 1989-ben számon kértem szüleimen, miért hagytak ennyire ostobán felnőni, édesanyám elsírta magát, úgy könyörgött, ne foglalkozzam ezzel, mert bajunk lehet belőle. Még akkor is féltett azoktól a figuráktól, akik családok százezreit tették tönkre lelkileg is, fizikailag is, anyagilag is, ők viszont haszonélvezői voltak a világ leghazugabb diktatúrájának, amit ma elképesztő cinizmussal puhának és vidámnak becézgetnek.

Huszonöt év telt el a független Országgyűlés megalakulása óta. Ahogyan Kövér László házelnök fogalmazott az évfordulón rendezett emlékkonferencián, a rendszerváltással esély teremtődött „szembeszállni a múlt démonaival és önérdekű válaszokat adni a jövő kihívásaira”. Nem múlott máson végre az sem, ki, hogyan él ezzel az eséllyel. Legalábbis azt hittük. És nagyon jó volt hinni. Végére érve viszont ennek a negyedszázadnak, ismét nagyon erősnek kell lenni, nehogy ezt a hitet is ellopják tőlünk. Ugyanazok. Mert kétségünk ne legyen, a diktatúra haszonélvezői, azok leszármazottai, tanítványai a mai napig itt élősködnek közöttünk. Az országgyűlés jelenlegi elnöke is említést tett róluk, amikor arról beszélt, hogy az előző rendszer hatalmasságai sikeresen átmentették hatalmukat a rendszerváltás utánra és továbbra is gyümölcsöztették korábbi kapcsolataikat.

Ezek a „régi elvtársak” a mai napig fontos pozíciókat töltenek be a közéletben, és fáradságot nem kímélve lassan ölő mérgekkel gyengítik a társadalom immunrendszerét. Példának elég, ha felidézzük Gyurcsány Ferenc mélyen szántó gondolatait, aki mintha az évfordulóra időzítette volna, azzal örvendeztette meg hallgatóságát országjáró körútján, hogy a magyarok túlnyomó többsége Kádár alatt jobban élt, mint ma. Ez a mondat mindent elárul ezeknek a túlméretes politikai dinoszauruszoknak a gondolkodásmódjáról. Mert ha leszámítjuk azt, hogy mindannyian fiatalabbak voltunk, és kevesebb helyen fájt, akkor azonnal lekopik a nosztalgikus máz az ordenáré hazugságról. Nem igaz a kijelentés még a legszegényebbekre sem, akikről egy kétes körülmények között, éppen politikai kapcsolatrendszerének köszönhetően meggazdagodó milliárdos amúgy sem tud igazán hitelesen megszólalni. De eleve hazug a szempontrendszer is. Mert mit jelent az, hogy jobban élni? Csak az ilyen kisstílű, kizárólag MSZMP- és KISZ-irodák dohos félhomályában szocializálódott kocsmafilozófusok gondolhatják úgy, csak a lóvé számít. Tudom, nehezen értelmezhető ez azon az oldalon, de sokan megtanultunk nem félni tőlük, mertünk újra bízni saját magunk erejében, visszataláltunk elveszettnek gondolt hitünkhöz, fellélegeztünk áporodott levegőjű, undorító uralmuk után.

Ezért sokkal-sokkal jobban élünk. Még akkor is, ha anyagi értelemben nem értük utol sem Ausztriát, sem a volt kommunista urakat. De 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban, amikor lidérces álomként visszatértek nyakunkra, mindig fogyott egy kicsit újra az erő, megingott ismét a hit és nőtt a félelem. De nem tudtak már mindenkit átverni, mindenkit megfélemlíteni újra, bárhogy erőlködtek. Felnőtt egy másik Magyarország a huszonöt év alatt, amelyik végleg meg akar szabadulni a szocialista szellemvasút démonaitól. Családok százezrei érzik úgy, 2010-ben valóban forradalom zajlott a szavazófülkékben, ami újra lehetőséget teremtett erre. Nem automatikusan, nem ingyen persze. A jobblét a polgári gondolkodású embernek nem „jár”, azért küzdeni kell. Ebbe pedig sokan belefáradtak, elkedvetlenedtek, belefásultak. De ne dörzsölje a tenyerét egy reaktivált tartótiszt se, mert a többség kitart. Nincs ugyanis újabb huszonöt évünk. Sem nekünk, sem a gyerekeinknek.

Gajdics Ottó - ]]>www.napigazdasag.hu]]>