Zajlik már egy ideje a kultúráról, a kultúra visszafoglalásáról szóló vita, amelyet ]]>Szakács Árpád robbantott ki]]>, akinek a cikkeit aljas indokból, előre megfontolt szándékkal magyarázzák félre azok, akiknek az az elemi és egzisztenciális érdekük, hogy félremagyarázzák az egyértelműt, és amely vitába már én is bekapcsolódtam, hiszen a kultúra területén eltöltött 17, de inkább 20 esztendőm miatt nem tehettem mást. Igen, talán ez a helytálló szám (20, de inkább több), mert színházban cseperedtem fel, rengeteg zenés-táncos és prózai előadást láttam, és megszámlálhatatlan előadásban volt lehetőségem táncolni.

A félremagyarázók erőszakos térfoglalási kísérletről, selyemzsinórokról, a hatalom, az orbáni diktatúra ellentmondást nem tűrő üzengetéseiről beszélnek. A Pravdát emlegetik, rákosiznak, és könnyeiket törölgetve nosztalgiáznak Aczél elvtársról, aki szerintük „ezekhez” képest igazi kultúrember volt.

Pedig mindössze annyi történt, hogy Szakács Árpád megelégelte azokat a hazugságokat, hogy Magyarország egy harmadik világbeli diktatúrát megszégyenítő módon nyomja el a balliberális művészeket és írókat, megelégelte, hogy az elnyomottságról, saját maguk betiltottságáról hazudozók le se jönnek a színpadokról, a kiadók nem győzik kiadni a könyvei­ket, a mozik nem győzik bemutatni a filmjeiket.

Szakács Árpád mindössze szembesítette a hazug nyavalygókat a hazugságaikkal. Azzal, hogy hazugok. A diktatúrázókat nagyon helyesen szembesítette azzal, hogy nincs diktatúra.

Szembesítette az ellenzéki médiát, amellyel még mindig Dunát lehetne rekeszteni, hogy kedvenc alkotóik hazug állításokkal akarták elvinni a választókat a szavazóurnákhoz.

Ez pedig nagyon fontos munkája volt Szakácsnak, mert ha visszaemlékszünk a Kálmán Olga vezetésével vitt ellenzéki kampányra, akkor eszünkbe juthat, hogy az ellenzék véleményvezéreinek az volt az egyik legtöbbet sulykolt állítása, hogy Magyarország diktatúra, csak meg kell nézni az ellenzéki kommentelők fröcsögését, egy olyan diktatúra, ahol a hatalom nem tűri a kritikát, a kritikus hangokat, és az ellenzéki művészek egy mocskos szobaszínház pókhálós szegletébe vannak kényszerítve, ahol a hatalomtól rettegve mutathatják csak be kisszámú és a megtorlástól rettegő nézőiknek frenetikus műveiket.

Ehhez képest kiderült többek közt, hogy az úgynevezett diktatúra Vágó Istvántól Veiszer Alindán át egészen Oltai Katáig szívesen látja és bőségesen honorálja a Petőfi Irodalmi Múzeum színpadán a „betiltottak” népes táborát. Személyes kedvencem az a Veiszer Alinda volt, akinek megjelenésére mindössze annyi okot talált az „elnyomó diktatúra”, hogy már sok könyvet olvasott, illetve látott már élő írót.

A fővárosban és vidéken található színházak 80 százaléka kőkeményen és bevallottan politizál, és nem a tradicionális értékek, a hagyományos családmodell mellett teszi le a garast, ahogyan a migráció témáját sem a jelenlegi kormányzat értelmezése szerint csempészi bele a darabjaiba.

Mielőtt még az elnyomottak és betiltottak engem is véresre harapnának, le kell szögeznem, hogy semmiképp sem szeretnék ítéletet mondani ezen alkotásokról, van köztük jó, és van köztük rossz.

Ott van például a Miskolci Nemzeti Színház Kabaréja, amelynek az üzenetével egy cseppet sem tudtam azonosulni, mégis jó rendezésnek tartottam, vagy a Katona József Színház Bajnok című, provokatív és botrányos utóéletű Pintér Béla-darabja, amely bár egy gusztustalan városi legendát, egy hazug pletykát vitt színre, mégis ha a pletykától és a politikai motivációtól el tudott vonatkoztatni az ember, akkor egy érdekes kérdéseket feszegető, elgondolkodtató, helyenként kimondottan érzelmes és megható produktum lett a többhetes próbaidőszak végeredménye.

Szakács Árpád nem írt Karafiáth Orsolya esetéről, pedig a művésznő kálváriája érdekes kórtünete a diktatúrázó, elnyomásról deliráló liberális értelmiségnek. Karafiáth musicaljét, a Macskadémont az operettszínház mutatta be március 16-án. Pár héttel a választás előtt. Katasztrofális kritikákat kapott a mű, októberben mégis játszani fogják. Hogy miért érdekes ez? Karafiáth előszeretettel ír úgy Magyarországról, mint egy egypárti diktatúráról, ahol nem engedik szóhoz jutni az ellenzéki alkotókat.

Ehhez képest idéznék az operettszínház honlapjáról: „A Budapesti Operettszínház fenntartója a Magyar Állam, irányító szerve az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi).” Hoppá… „Művekkel csak művek versenyezhetnek” – mondta L. Simon László. Ez csak úgy eszembe jutott.

Végezetül a film világából is hozzunk egy kedves példát!

A Magyarországon boldogulni kívánó, Szomáliából idemenekült tizenéves lány, Kafia mindennapjait és küzdelmeit szemlélteti egy most bemutatott dokumentumfilm, a Könnyű leckék. A HVG írt is egy hosszabb cikket az alkotásról. Már a cikk címe is sokatmondó: „Katartikus élmény végignézni, milyen nehéz Orbán Magyarországán kiskorú menekültnek lenni.”

A HVG szerint Kafiát olyan rettenetes dolgokra kényszeríti a magyar állam, amit leírni is borzalom. Ezért csak idézek: „A lánynak, aki elfogadhatóan tud magyarul, a matematikától a történelemig és a magyar mint idegen nyelvig át kell rágnia magát olyan témákon, mint az Osztrák–Magyar Monarchia kisebbségi politikája, a Molotov–Ribbentrop-paktum vagy a szögfüggvények.”

Rettenet. Iskolába kell járnia, meg kell tanulnia magyarul, és még vizsgáznia is kell különböző tantárgyakból. Kafia amúgy modellkedik, uszodába jár, és ki tudja, még milyen iszonyatos dolgokat kell átélnie Orbán fasiszta diktatúrájában. Kafia megpróbáltatásairól nem egy, a diktatúra által üldözött független filmes készített saját pénzen egy egész estés érzékenyítőtréninget, hanem a Magyar Nemzeti Filmalap Inkubátor programjának támogatásával kerülhet majd októberben a mozikba. Persze előtte még sok nemzetközi fesztiválon fog zajos sikert aratni. Például a locarnói filmfesztiválon. Egy kis országimázs…

Művekkel csak művek, ugye.

Egy mű, amely bemutatja, milyen nehéz Orbán Magyarországán kiskorú menekültnek lenni.

Nagyon furcsa egy diktatúra ez, ugye, kedves ellenzéki elnyomottak?

Apáti Bence - ]]>www.magyaridok.hu]]>