Valóban, dicséretes önkritika a Magyar Narancstól: durvulás. Igen, a Magyar Narancs durvul – és eldurvul.

Feledékenyek kedvéért: a kommunistáknak volt egy híres indulójuk, a Vörös Csepel, amelynek második strófája így kezdődik: „Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út, felelj neki!” Egyszóval, a lap címlapja „ügyes” szójátékkal utal egyszerre a két szélsőséges irányzatra, a nácizmusra és a kommunizmusra.

 

Nagy bravúr ez, hiszen a Fideszt így egyszerre lehet vádolni a két szélsőséggel, igaz, a nácizmus jár elöl. A Fidesz tehát náci párt, de azért megtalálhatók benne a kommunista gyökerek is. Gratulálok a lap szerkesztőinek!

Ám a gratuláción túl mégis megkérdezném: érdemes volt egy ellenzéki bonmot-ért, egy szellemesnek látszó szójáték kedvéért lemenni erre a szintre és hiteltelenné válni? Megérte?

Persze megszoktuk már, hogy a nemzetközi sajtóban Orbán Viktort Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlítják (békülékeny kedvükben Mussolinihez), az Orbán-kormányt lefasisztázzák és a Fidesz–KDNP-t nem európai, szalonképtelen, populista, diktatórikus képződménynek vizionálják. Ugyanakkor észre kell venni, hogy az utóbbi hetekben, talán hónapokban mintha enyhülne az Orbán-kabinettel és a Fidesszel szembeni támadás. Ebből a szempontból ]]>érdemes felfigyelni José Manuel Durao Barroso]]> legutóbbi, Európai Parlementben elhangzott beszédére, amelyben kifejtette, hogy az európai értékeket közösen kell megvédeni, de az nem megoldás, hogy egy-egy államot kipécézzen az EU és azon kérjen számon minden értéket.

Vigyáznia kellene tehát a Magyar Narancsnak, hogy nehogy a végén lemaradjon szövetséges balliberális szerkesztőségeiktől, akik talán lassan egy mérsékeltebb és józanabb hangvételre térnek át az Orbán-kormány és Magyarország megítélésében.

De addig is vegyük komolyan a lap címoldalát, és elemezzük az állítást, mely szerint a Fidesz náci, nemzetiszocialista párt, hitleri indíttatással.

Ha ez így van, akkor a következőknek kellett történnie (az NSDAP mintájára):

1. Az Orbán-kormány betiltotta az alárendelődni nem szándékozó pártokat, s egypártrendszert, pártállamot vezetett be.

2. Az Orbán-kormány totális diktatúrát épített ki, melynek során megszüntette a hatalommegosztás intézményeit, lebontotta a jogállamot.

3. Érvényesül a Führerprinzip (vezérelv), Orbánnak mint vezetőnek teljhatalma van.

4. A kormány meghirdette a magyar faj felsőbbrendűségét a többi nációval szemben.

5. A hatalom fegyverkezik, s agresszív terjeszkedésbe kezd (mondjuk a kisantanttal szemben).

6. A hatalom a zsidóságot törvényileg háttérbe szorítja és azon töpreng, mi legyen a „végső megoldás”.

A nácizmus legfontosabb ismérveinek felsorolása, s annak a magyar valósághoz való viszonya – remélem legalábbis – magáért beszél.

Mintha lennének pártok a parlamentben és mintha éppen leváltani készülnének az Orbán-kormányt, mintha az Alkotmánybíróság még mindig működne, mintha ]]>a Kúria éppen most engedélyezné a „trafikos” népszavazást]]>, mintha éppen 2010 óta érvényesülnének igazán az emberi és állampolgári jogok, különös tekintettel a gyülekezési jogra (]]>szemben 2006-tal!]]>), mintha a bíróságok és ügyészségek nem éppen a kormány szája íze szerint cselekednének, mintha a kormány javítani tudta volna viszonyát a környező országokkal, a V4-ekkel az egyenrangúság szellemében stb., stb.

S mintha a kormány jövőre ]]>Holokauszt-évet hirdetett volna]]>, mintha nemrég néhány amerikai demokrata képviselő dicsérte volna meg az Orbán-kormányt az antiszemitizmus elleni ádáz küzdelmükért, mintha ]]>Ilan Mor izraeli nagykövet]]> a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszélne, s mintha éppen a napokban született volna döntés a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállításáról a józsefvárosi pályaudvaron. Mi kell még, fiúk?

De persze tudjuk: nem kell és nem lehet tételesen komolyan venni a Magyar Narancs „szellemes” „bonmot”-ját. Hiszen amikor azt írják le, hogy a Fidesz náci párt, pusztán arról tudósítanak bennünket immáron milliomodszor, hogy nem szívelik a Fideszt és persze Orbán Viktort. Ezt így – kellő humorral és jó adag fölénnyel – kell kezelni.

No persze így a baloldalon oly sokszor hangoztatott „megbékélés” és „konszenzus” lehetőségét a Magyar Narancs aligha segíti elő.

Fricz Tamás - mno.hu