- 0
„A magyar szerepről ma már nem esik szó, a keletnémeteket Ausztria felé kiengedő Horn Gyula elég sokat kapott itthon ahhoz, hogy ne nagyon legyen már senki külföldön.”
Furcsa este volt. Vegyes társaság jött össze Dublinban. Kelet–nyugati keveredés. A férfiak többnyire nyugatiak voltak, írek és britek. A hölgyek pedig keletiek. Kelet-európaiak. Külön jegyzetet érdemelne, hogy minél gazdagabb volt a férfi, annál inkább kelet-európai, szőke és modellkülsejű a nő. Két orosz hölgy, egy észt, de volt lengyel és magyar is köztük. Meg egy brazil. És egy botswanai. Bronzbőrű afrikai szépség.
Miközben magamban épp a férfiak és nők „lehetőségein” gondolkodtam, a résztvevők egymás után emelték a poharukat valamire. A férfiak, főleg az írek, képtelenek voltak elszakadni hajszolt üzleti életük görcseitől. Lelki békét, nyugalmat, gondtalan pihenést és hasonlókat kívántak maguknak. Az ékszerként tartott nők viszont vagy mélynek és ezért az ezer négyzetméteres ház kertjében érthetetlenül komolynak tűntek, vagy felszínesnek. Mígnem a lengyel hölgy felállt, és közölte, hogy neki elege van ebből a „leosztásból”. Ezt a szót használta, a leosztást. Hogy ők, vagyis a nők, a nyugati férfiak szemében a kelet-európai ribancocskák (megint csak az ő kifejezése), miközben ő lengyelként már régen nem érzi magát keletinek. Ahogy telt-múlt az elmúlt 25 év rendszerváltása, ő elég gyorsan lett kelet-európaiból közép-európai. Újabban meg észak-európai. Mert Lengyelország felzárkózásának sikere, a szorgalmas és precíz élet, a negyvenmilliós lengyel nép negyedszázados teljesítménye őket már lassan a liberális és sikeres észak-európai demokráciák közé sorolja.
Néma csend lett.
Hogy mi van? Mi történt? Kérdezte egymásra bambulva néhány enyhén ittas ír, aztán kitört a vita, az európai Bábel. Én elképedve hallgattam, amit az újságokból már régóta kiolvasok (az angol és francia nyelvűekből feltétlenül, de újabban a németekből is), hogy tudniillik a nyugatiak tudatában a lengyelek átírták a történelmet, de magukat beleírták mindenképp. A milliónyi ilyen esti iszogatás hevében, az Európa-szerte bárhol és bármikor ugyanilyen harciasan végigküzdött apró szócsatákban harcolták ki, meg persze a vezető napilapok véleményrovataiban.
Ezen a héten is tucatszám lehetett vezércikkeket olvasni Londontól Rómáig arról, hogy 25 évvel ezelőtt a lengyelek döntötték meg a kommunizmust. Nekik köszönhető a berlini fal lebontása, mert ők voltak azok, akik a betiltott Szolidaritás szakszervezet sztrájkjaival kiharcolták az első félig-meddig szabad választást Kelet-Európában. Épp ezen a héten, június 4-én volt a 25. évfordulója annak a lengyel voksolásnak, amelyet elsöprő fölénnyel nyert meg a Szolidaritás. Utána beindult a dominóeffektus, és 1989. november 9-én leomlott a berlini fal. Ez a lengyel verzió, és ezt harsogja Európa. A magyar szerepről ma már nem esik szó, a kelet-németeket Ausztria felé kiengedő Horn Gyula elég sokat kapott itthon ahhoz, hogy ne nagyon legyen már senki külföldön. A kommunizmus megdöntésének 25. évfordulója a lengyel sikerekről, az ő gazdasági csodájukról, az 500 évnyi lemaradást 25 év alatt behozó lengyel nép szorgalmáról, sokkterápiájáról és ügyességéről szólt és szól. Az amerikai elnök is őket ünnepelte személyes látogatással ezen a héten.
A lengyelek ellopták a show-t. De hát mi voltunk azok, akik ezt hagytuk, hiszen a szabadságunk negyedszázados évfordulójára mi már koccintani sem szoktunk…
Frei Tamás - metropol.hu
Kapcsolódó anyagok:
Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!
Köszönettel és barátsággal!
