Ma 2024 március 29. Aguszta napja van. Holnap Zalán napja lesz.
Fohász a jelen időért

Fohász a jelen időért

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Rettentően elbutultunk, hiába a sok információs csatorna.

Magyarországon a futballon kívül a történelemhez értünk a leginkább.

Hosszú évek óta figyelem, ahogyan a tízmillió történész országában lényegében minden múltbéli eseményről hajszálpontos ismereteket közölnek olyan emberek, akik máskülönben a bécsi béke évszámát összekeverik a kiegyezésével. Ami nem volna baj, tudatlannak lenni nem szégyen, kölcsönös a tehetetlenségi érzés, a történész meg nyilván nem tudja megbütykölni a kocsit, a furnérlemezt is csak forgatja a kezében, ahelyett, hogy valamilyen hasznos műveletet végezne rajta. A baj az, hogy a tudatlanok, akiknek nincsenek kétségeik, matematikai szükségszerűségként beszélnek nagyon is relatív megítélésű, komplex történelmi eseményekről.

Manapság a szobrok fontosabbak, mint az élő emberek. Semmi sem tudja annyira lázba hozni a politika iránt érdeklődő közönséget, mint a múlt. Bele is beszél mindenki jobbról és balról, ki-ki a saját fájdalmát menedzseli, szigorú történelmi magánvizsgálatok után. És aki a bölcsek kövét megszerezte, magyarul három perc történelemórán átesett, saját anyagként adja tovább a lázas víziókat, a hamis tanokat.

Mondanom sem kell, hogy az amatőr történészkedés inkább a politikai jobboldalon mutatkozik ferde hajlamként. Polgárok százezrei, meglehet, milliói beszélnek olyan elérzékenyültséggel mondjuk a pozsonyi csatáról, mint a saját családjukról. Tisztességben megőszült hidegburkolók emlegetik saját kutatásaik alapján – amely általában uruguayi fogorvosok huszonöt példányban megjelent könyveinek felületes ismeretét jelenti – úgy a magyarság őstörténetét, mintha éppen a saját fiatalkorukról szólnának. Mindent elhisznek, minden agyament teóriát népszerűsítenek. És a múlt idejű láz egyre jobban lehúz, nem ereszt. Ott tartunk, hogy történész barátom szerint az ismert táltos megálmodott víziói telt házat vonzanak az ország valamennyi művelődési házában, de az ő szakmai megalapozottságú, népszerűsítő előadásaira a kutya sem kíváncsi. Holott – ezt már én mondom – kétségkívül személyében tisztelhetjük az adott korszak egyik legkülönb hazai kutatóját, aki ráadásul jól beszél, színes egyéniség.

A mitikus magyar múlt, a „titkos történelem” és főleg az „Akadémia” (amely inkább jelenti a szakemberek gyülekezetét a sarlatánok szemében, mint valódi értékítéletet, hiszen a bírálók gyakorlatilag életükben nem olvastak egyetlen szakkönyvet sem) alkalmasint nagyobb társadalomformáló erő, mint a valódi tudományosság. Nem tudom, hogy jutottunk ide, de akármerre nézek, a való életben, kommentek között, baráti beszélgetésben mindig felbukkannak a sarlatán önképzőkör tagjai, akik simán elférnének a planétán, ha megelégednének a csodabogár státusszal, de nem, lassan a fősodorhoz tartoznak. Aki pedig tanulta a történettudományt, ért is hozzá, annak jobb csendben maradnia, már ha nem akar egy perc alatt hazaáruló címkét aggatni magára.

Soha nem fogadtam el, hogy az ostobaság ellen ne emeljük fel a szavunkat, ha az magyar emberek, a politikai közösségünk tagjainak köréből származnak. Ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy felemelni a szavunkat kötelességünk. Még akkor is, ha a fenti sorokat sértésnek tekintik azok, akiknek nem dolguk a magyar történelem bonyolult összefüggéseinek tételes vizsgálata, de önkéntesként harcolnak az „Akadémia” ellen.

Szóljunk egy pár szót a politikai baloldalon helyet foglalókról is, akik mindenestől beleragadtak a múltba, féltékenyen méregetik az új kutatásokat, gyanakodva figyelik a felnövekvő tudósnemzedéket, akik adott esetben éppen az ő kutatásaikat döntenék halomba, ha dönthetnék. A hivatalos tudomány képviselői, az íróasztalukhoz ragaszkodó régi komcsik és liberálisok, gyakorlatilag megszállták a magyar szellemi élet kulcspozícióit. Miért lenne másképp ez a magyar történettudomány legfontosabb kutató műhelyeiben? Futtatott és sztárolt értelmiségiek tucatjai jutnak eszembe, akik a pártállami időkben bevették magukat egyetemre, tanszékre, kutatóintézetbe, és nyilvánvalóan onnan is fogják kivinni őket végelgyengülésben. Hogy a világ elrohant mellettük, és hogy kutatói ösztönük úgy 1993 óta nem működik, csekélység. Az már nagyobb baj, hogy tudományos fokozataik, kitüntetéseik, kapcsolatrendszerük birtokában továbbra is csak ők látszanak, a gondolkodás rugalmasságának gátat szabnak, őrködnek és basáskodnak a magyar szellemi élet rájuk bízott hódoltsági területe felett.

Ebből aztán nem sülhet ki más, mint egy szűk, irigy, manipulatív szakmai közeg, miközben a sorsukra hagyott és mindenféle sarlatánoknak felülő egyszerű emberek tudás és jó szemlélet nélkül maradnak. Manapság semmi sem kevésbé fontos a magyar társadalomban, mint a szellemi betevő. Úgy látom, rettentően elbutultunk, hiába a sok információs csatorna, hiába számos új felfedezés, ha nem illeszkednek a rögeszméinkhez, akkor önmagukban nem is annyira érdekesek.

Én most tehát jelen időért fohászkodom. Hogy el tudjuk engedni a múltat, és végre magunkkal foglalkozzunk. Boldog országban élnénk, ha a pozsonyi csatáról a történész referálna, nem pedig a hidegburkoló. De olyan történész legyen, aki nem foglya a saját mítoszának, és hasonszőrű társaival nem rontja az alkotó légkört már évtizedek óta. Jelen időért fohászkodok tehát, olyan nemzetért, amelynek tagjai nem állandóan a múltba tekintenek. Akik nem hetven vagy ezerhetven évvel ezelőtti eseményekkel jegyzik el magukat, nem szélhámosoktól várnak útmutatást, hanem maguk alakítják az életüket. Olyan magyarokért, akik nem ismételgetik unos-untalan azt az egyébként vaskos közhelyet, hogy múlt nélkül nincs jelen, nincs jövő. De van, nagyon is létezik. Bizonyság erre, hogy történelmünkben minden nagy reformer, eredeti gondolkodó mindig a maga korának égető kérdéseire keresett választ, nem pedig a múltbéli sérelmekből indult ki. Széchenyi István például szellemi megújulásban, korszerű iparban, városépítésben, kereskedelemben gondolkodott, a pozsonyi csata magyarázatát viszont kétségtelenül elhanyagolta.

Ma a feltúrt értelmiségi játszótéren vigadunk, közkincs a múlt állandó, kényszeres magyarázata, az egyik ezt mondja, a másik azt, csak éppen a múlt nem mozdul egy tapodtat sem, nem változik. Az események hajszálpontosan ugyanúgy állnak az időben, hiszen megestek, nem tudunk változtatni rajtuk.

Inkább törődnénk a jelenünkkel, akadna itt elég munka.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.888.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Egészség (50) Gasztronómia (539) Nézőpont (1) Mondom a magamét (7501) Belföld (10) Alámerült atlantiszom (142) Gazdaság (702) Jobbegyenes (2778) Mozaik (83) Politika (1582) Szépségápolás (15) Mozi világ (440) Tv fotel (65) Nagyvilág (1309) Flag gondolja (36) Rejtőzködő magyarország (168) Történelem (17) Emberi kapcsolatok (36) Titkok és talányok (12) Irodalmi kávéház (537) Sport (729) Vetítő (30) Életmód (1) Autómánia (61) Kultúra (6) Heti lámpás (310) Tereb (146)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>