Az egyik ilyen csekélység a felnőtté válás korszakának átalakulása. Nevezetesen az, hogy aki ma kamaszodik, az ugyanúgy lázad minden és mindenki ellen, csak éppen ez a rebellió már nem ugyanaz a rebellió. Aki ma különlegesnek akar látszani, ki akar tűnni a tömegből, annak már nem elég a furcsa frizura, a feltűnően kretén viselkedés, az ostobábbnál ostobább világnézetek – és magyarázatok élénk hangoztatása. Jóformán az sem tűnik már fel senkinek, ha valaki bohócruhában, trombitáló, piros orral vonul be egy iskolai órára, miközben cintányérral csattogtatja lépteinek üde ritmusát.

Nem; aki ma ki akar tűnni, annak konzervatívnak kell lennie. Vállalnia kell, hogy elzárkózik mindennemű extravaganciától, hogy nem adja be a derekát a napjainkban szupertrendinek számító “egyéniség vagyok!” maszlagnak. És mindezek mellé még bizony úgy is kell kinéznie, mint egy teljesen hétköznapi, átlagos, normális emberi lény.
Tessék szépen elhinni, hogy ehhez bizony több bátorság és spiritusz kell, mint teszem azt hullasápadtra festve, hollófekete hajjal és ugyanilyen körmökkel, matt részegen azt ordítani egy templom tornya alatt, hogy az élet bizony egy nagy rakás trágyadomb!
Ritkaság, hogy valaki ne akarjon kitűnni. Hiszen mindenki mindenhol azt hallja, hogy ő bizony érték, hogy egyedi, hogy különleges. Csak aztán, mikor derék tizenéves “különlegesünk” hazamegy, és a tükörbe nézve azt látja, hogy ő igazából nem is különleges, valamit tenni fog annak érdekében, hogy mégis azzá váljon. Teszem azt, ha beválik a sok éven át tartó agymosás, esetleg megveszi, kismillió másik sorstársához hasonlóan azt a csodás ruhát, zenét, mobiltelefont, kutyuskát vagy hajfestéket, amitől aztán majd, vágyai szerint kitűnik a tömegből.

Ha az agymosás nem akar működni, akkor maradnak az alternatív lehetőségek; idétlen, összelopkodott viselkedési és öltözködési stílusok, bárgyú és értelmetlen hadakozás a társadalomban megbúvó, titokzatos ellenségekkel, a hagyományok és az értékek dekadens tagadása és látványos lenézése.