Százöt évvel ezelőtt megrendítő ütést mért a Szent István-i Magyarországra a belső ellenség. A baloldali történelemhamisítók által „őszirózsás” polgári demokratikus forradalomnak nevezett szabadkőműves puccsal hatalomra került magyar- és keresztényellenes hazaárulók a legnagyobb veszedelem idején gúzsba kötötték hazánkat, lefegyverezték a honvédséget, és ezzel megfosztották Magyarországot a minden oldalról rátámadó külső ellenséggel szembeni önvédelem lehetőségétől.

Hogy a történelmi magyar politikai osztály miért tűrte bénult fatalizmussal az országvesztő gazemberek véres ámokfutását, az máig megfejtetlen lélektani rejtély.

 E drámai hónapok hiteles és kendőzetlen tükre az 1936-ban és 1937-ben is Nobel-díjra jelölt nagy magyar író, Tormay Cécile Bujdosó könyv című naplója.

1918. október 30-án és 31-én nem a magyar nemzet, hanem maroknyi köztünk élő, de inkább élősködő, idegenszívű, rögeszmés kalandor, jórészt és meghatározóan szabadkőműves puccsista ragadta magához a hatalmat. Nem a semmiből jöttek, akkor már ötven éve egyre gátlástalanabb gyűlölettel és egyre nyíltabban folyt a több mint ezeréves keresztény magyar állam elpusztítására irányuló aknamunka. A dualizmus Magyarországa látszatra szédítő fejlődést mutatott, a mélyben azonban elveszítette a fennhatóságot pénzügyei fölött, a törzsökös magyar birtokos osztályt uzsorával kiforgatták ősi jussából, művelhető föld híján a vidéket elhagyó és a városi ipar bérrabszolga-rétegeként kialakuló nincstelen kétkezi munkások emberhez nem méltó körülmények között sínylődtek, és így persze a kultúra és a tudatformálás őrhelyeit, különösen az akkor kialakuló tömegsajtót magához ragadó ellenséges felforgatók jól szervezett hálózatának könnyen mákonyozható és uszítható eszközeivé váltak. A történelmileg is inkább német és szláv, mintsem magyar Budapest ekkorra a magyar nemzetből kiszédített városállammá, az ellenséges idegenség hídfőállásává lett. És „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Azon semmi csodálkoznivaló sincs, hogy ez a létszámában csekély, politikai-gazdasági befolyásában azonban korántsem jelentéktelen erő nem riadt vissza az országvesztő államcsínytől az első adandó alkalommal. De hogy nem akadt egyetlen honvédtiszt, aki a nemzetrontó gyalázat és az országvezetésre hivatottak bénultsága láttán az egyetlen lehetséges parancsot határozottan kiadva, katonáival elfojtsa a patkánylázadást, és ilyenkor szokásos módon statáriálisan felelősségre vonja a néhány tucat puccsista vezért, az máig felfoghatatlan.

És miközben Budapest utcáit ellepte a csatornákból felhabzó fosztogató, gyilkoló csőcselék, az árulói, belső ellenségei által megsebzett és gúzsba kötött Magyarországot minden oldalról megtámadta a külső ellenség. A szabadkőműves propaganda azt harsogta, hogy senki nem jön ellenünk, hiszen minden katona hazavágyik, de ez a cseheket, a románokat és a szerbeket nem érdekelte, ők köszönték a lehetőséget. Ahogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román gyűlés szervezői is, akiknek Károlyi utasítására a Magyar Államvasutak szerelvényeket bocsátott rendelkezésükre, hogy könnyebben, gyorsabban eljuthassanak az Erdély elszakítását részükről kimondó összejövetel színhelyére. Miután pedig 1919 márciusában átadta a hatalmat a bolsevik pszichopatáknak, és külföldre iszkolt, a beteg lelkű Károlyi nem szűnt meg hazánk ellen áskálódni, hanem a magyarság egyik leg­ádázabb ellenségét, Edvard Benest arra bujtogatta, hogy a csehszlovák hadsereg támadja meg a Horthy Miklós kormányzósága alatt talpra álló Magyarországot.

De nemcsak tiszta történelmi tudatunk munkálása okán szükséges emlékeznünk a gyalázat, az aljasság, a magyargyűlölet százöt évvel ezelőtti fortyogó tobzódására, hanem jelenünk és jövőnk sorskérdéseinek megértéséhez is számos tanulsággal szolgál a később okkal-joggal krizantémos patkánylázadásnak nevezett gyalázatos eseménysorozat. Itt élnek köztünk a nagy magyar író, Herczeg Ferenc által igen pontosan degenerált hazardőrként, démoni dilettánsként jellemzett hazaáruló Károlyi Mihály magasztalói, eszmetársai, politikai klónjai. Clownjai, ha szójátékkal akarunk élni – csak éppen ezek az akkor internacionalista, ma globalista, akkor vörös, ma szivárványos bohócok nem ártalmatlan csepűrágók, hanem idegen érdekek nem lohadó magyar- és kereszténygyűlölettől fűtött elszánt ügynökei.

Igen, ezek ugyanazok. 

 A nemzeti kormány erőfeszítéseinek köszönhetően ma már mintegy 11 ezren vannak, a honvédség létszámát kínkeservesen sikerült 36 ezer fő fölé tornászni, a 2010-es 318 milliárd forint helyett a 2023-as költségvetésből 1043 milliárd forint, a NATO-előírásoknak megfelelően a GDP több mint két százaléka jut honvédelmi kiadásokra, gőzerővel folyik a haderőfejlesztés.
Világunk egyre veszélyesebbé válik, látjuk a helyi érdekű csetepatékat és a globális geo­politikai ütközések lecsapódásaiként kitört proxyháborúkat, a születése óta hódító háborúkat folytató, bolygószerte puccsokat szervező, fenyegetőző-zsaroló Egyesült Államok alászállását kísérő dühödt-kétségbeesett zavarkeltéseket.

Ez azonban nem örökkévaló automatizmus. Sokat, egyre többet kell imádkoznunk, dolgoznunk és harcolnunk azért, hogy hazánk, a Szent István-i keresztény Magyarország ezer év múlva is fennállhasson.

Borítókép: Károlyi Mihály (Fotó: AFP/Roger-Viollet)

Ágoston Balázs

]]>www.magyarnemzet.hu]]>