Ma 2024 március 29. Aguszta napja van. Holnap Zalán napja lesz.
1d64e6432480399540b5a40d85d25f5a.jpg

D. Tóth Kriszta - Anyusirató

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

„Édesanyám halála után úgy döntöttem, hogy szeretném őt nagyon jól megsiratni, mert édesapámat nem sirattam meg eléggé. Elővettem az összes fényképét, és elkezdtem ezeket nézegetni.{...}"

{...} A gyerekkori képeket, az esküvői fotóit, azokat, amelyeken együtt szerepeltünk, és addig-addig nézegettem a képeket, míg el nem bőgtem magam. Azon a fényképen, amely a sírást kiváltotta belőlem, anyukám kicsi gyerekként volt látható, és nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan én kinéztem azonos életkorban. Ebben a képben egyszerre volt benne az, hogy őt teljesen elveszítettem, és az, hogy mennyire közel áll hozzám, és én mennyire hasonló vagyok hozzá.”

Pál Ferenc
katolikus pap, mentálhigiénés szakember, magasugróbajnok

 

Pálferi (sic!) megint jól megmondta. Az idézet persze folytatódik (a legújabb, még megjelenés előtt álló könyvéből való), minden sorában ott van az, amit magam is érzek. És valószínűleg mindenki, aki elveszített már életében valakit, akihez szorosan kötötte őt a vére. Én az anyámat nem voltam képes megsiratni jó ideig. Most 15 éve, hogy meghalt, és tűpontosan emlékszem azokra a percekre, amikor megtudtam.

A szépemlékű TV3 hírszerkesztőségében ültünk mindannyian, beosztott riporterek, szerkesztők, külpolosok, gyártásvezetők, operatőrök. Elek János, a hírigazgatónk tartotta a napindító értekezletet. Fogta a szemüvegét az orra előtt, ahogy mindig, egyik szára a szája szegletében, a lencse fölött nézett ránk kérdőn: “ki mit hozott mára?” Ebben a pillanatban csörrent meg a telefon az asztalomon. Mindenki odanézett, én pedig még azelőtt tudtam, hogy mit fogok hallani, hogy apám megszólalt volna a vonal másik végén. Rövid beszélgetés volt, és a végére miden csepp levegő kifogyott a tüdőmből. Úgy éreztem, mintha a bőröm vákuumfóliaként fojtaná le a szöveteimet. Kitámolyogtam a mosdóba, és közben senki sem szólt semmit. Néhány perc múlva Honorka jelent meg a női vécé ajtajában. Hégető Honorka, a legnagyobb szívű ember, akit valaha ismertem. Azóta együtt römiznek anyámmal odafönt – ha tényleg van odafönt... Honorka leguggolt hozzám, körém fonta a karját és ringatott. A vállába fúrtam a fejem, éreztem, ahogy lassan visszacsorog belém az oxigén. Nem tudom, mennyi idő telt el így. Nem bőgtem, nem volt honnan.

Aztán beraktak egy stábautóba és elvittek Kaposvárra a családomhoz. Apám sírt, az öcsém sírt, nekem meg csak a szemem égett szárazon, üresen.

A temetésre több százan jöttek el, köztük anyám tanítványai, volt diákjai, kollégái buszokkal. Óriási nagy kört alkottak az apró urnasír körül – és körülöttünk. Legalább háromszáz kezet megszorítottam aznap, háromszáz szempárból ömlött belém a sajnálat. Néztem őket, néztem a negyven centis kerámiaurnát, ahogy betemeti a föld, és közben egészen bizarr dolgok jutottak az eszembe. Még mindig nem sírtam.

Egy hónappal később, december közepén hamuszürke arccal bolyongtam az Újlipótvárosban, egy meghatározhatatlan eredetű nejlonzacskóval a kezemben és a fonott, nyári táskámmal a vállamon. Juli jött szembe, az egyik barátnőm a szomszéd utcából. Meglátott, nem kérdezett semmit, csak belém karolt és hazakísért. Teát főzött, ágyba dugott és fölhívta a pasimat, hogy jöjjön haza. Én pedig bámultam ki az ablakon és ingattam a fejem, a szemem száraz, mint a vatta.

Február elseje volt, a huszonharmadik születésnapom. Nem terveztünk nagy ünnepséget, csak egy kis vacsorát néhány barátunkkal – max hatan fértünk el a 25 négyzetméteres garzonban. Bevásárolni indultunk az egyik nagy hipermarketbe. Az M7/M1 kivezető szakaszánál, nagyjából ott, ahol ma az IKEA áll, mint egy mindent elsöprő érzelmes cunami, kirobbant belőlem a zokogás. Ömlött a könnyem mindenhonnan, orromból, számból, szememből. Élesen kapkodtam a levegőt, alig bírtam szuflával a robbanást. A társam döbbenten nézett rám a volán mögül, igyekezett kivenni artikulálatlan szavaimból, amit mondani próbáltam. Születésnap… virágot… anyunak… köszönöm… megszülettem… jajistenem… Megfordultunk, hazamentünk, lemondtuk a vendégséget. Három napig sírtam, megállíthatatlanul.

Pál Ferinek igaza van. Meg kell siratnunk a halottainkat. Én akkor, épp-csak huszonhárom évesen megtanultam, hogy tartoztam ezzel magamnak. A megnyugvás esélyével a lelkemnek, és a fájdalom felszabadító tudatosításával az elmémnek. Meg kellett élnem a gyász összes állomását az önsajnálattól a rettegésig, a kínzó hiányérzettől a nyugodt elmélkedésig.

Azóta csak nagyritkán sírok anyu elvesztése miatt. De ami a leginkább megindít, az pontosan ugyanaz, mint a fönti idézet írójánál. Amikor meglátom magamban őt. A mozdulataimban, a szám rándulásában, a homlokom ráncaiban, a túlzott gesztikulálásomban, érzelmeim figyelmeztetés nélküli robbanásában, a cinikus félmosolyban, ami akkor ül ki az arcomra akaratlanul, ha valaki épp megpróbál rászedni…

Hordom magamban a mamát tovább. Mert ez a dolgom. És mert nincs más választásom.

D.Tóth Kriszta - shopline.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Emberi kapcsolatok (36) Mozaik (83) Sport (729) Vetítő (30) Rejtőzködő magyarország (168) Autómánia (61) Szépségápolás (15) Jobbegyenes (2778) Belföld (10) Alámerült atlantiszom (142) Irodalmi kávéház (537) Történelem (17) Politika (1582) Gasztronómia (539) Mozi világ (440) Életmód (1) Mondom a magamét (7501) Titkok és talányok (12) Kultúra (6) Tereb (146) Egészség (50) Heti lámpás (310) Gazdaság (702) Nézőpont (1) Flag gondolja (36) Tv fotel (65) Nagyvilág (1309)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>