Érdekes módon nem a sztár­festmények, a taorminai színházzal vagy a mostari íves török híddal – bár az utóbbi helyszín megegyezett: az egyik a jajcei vízesést, a másik a mostari „tavaszvirágzást” ábrázolta.

A hetvenes-nyolcvanas évekre különc festőnk végképp megnyerte a kezdetben reménytelennek látszó évszázados küzdelmet: autodidakta zsenialitása leszivárgott az ínyenc értelmiségi hódolóktól a széles tömegekhez; népszerűsége csak Munkácsyéhoz volt mérhető. Falusi és kisvárosi nappalik tízezreiben függtek ezek a sosem volt színvilágú reprók, sokszor az esküvői fotók és a szentképek mellett, egy-egy futó pillanatra elgondolkodtatva az embereket az egyszeri élet örömteliségéről és mulandóságáról. Nem csoda, ha húszas éveim elején debreceni egyetemistaként miattuk zarándokoltam el Pécsre: eredetiben akartam látni őket.

Csontváry Kosztka Tivadarnak életmű-kiállítása nyílt a budai Várban, s a magam részéről ezt konszolidációs jelenségnek tartom; olyan pillanatnak, amikor egy nemzet, amely igyekszik újfent a kezébe venni saját sorsát, széttekint, s kezdi leltárba venni rejtett és nyilvánvaló értékeit. Csontváry társtalan művészete is afféle hazatalált hungarikum: minden ellene szólt, hogy ez az életmű fennmaradjon (a művek egyharmada ma is lappang), s most mégis a lehető legnagyobb teljességben, együtt látható. Mégpedig szimbolikus helyszínen, a valahai Honvéd Főparancsnokság épületében, melynek golyó lyuggatta falai kínosan hosszú évtizedeken át éktelenítették a patinás világörökségi környezetet, a sokfordulós, rendre meddőnek bizonyuló építészeti pályázatok pedig csak a botránykrónikák lapjait szaporították. Jelképesnek tekinthető tehát, hogy a Várgondnokság döntése alapján a megújult műemlék éppen egy átfogó Csontváry-tárlattal debütál a nagyközönség előtt: nyilván az volt a szándék, hogy a minőséget minőséggel párosítsák.

Mindig sejtettem, hogy a Csontváry csakis vad romantikus művésznév lehet, s a Kosztka Mihály Tivadar a valódi. A kisszebeni születésű fiúcska a Monarchia tipikus szülötte; magyarul tanulni az alföldi rokonsághoz küldték. A gyógyszerészet mellett jogot is hallgatott, s harminchét éves volt már (jegyezzük meg a nevezetes napot: 1880. október 13-a; s a helyszínt: a gácsi Vörös Kereszthez címzett patika lépcsője), amikor látomása támadt. 1913-as önéletírása szerint megjelent a tenyerében egy fényes háromszög, a feje fölül pedig hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél!” Az elhivatást komolyan vette, elkezdte az önképzést (meg tanult azért többek között Hollósy Simontól is Münchenben), s a sors fura fintora, hogy amikor Itáliában szembetalálkozott Raffaello műveivel, nem volt különösebben elragadtatva e „természettől elütő” alkotásoktól. S hogy a végül kialakult Csontváry-festészet elüt-e vagy sem a természettől, ki-ki eldöntheti.

Jómagam úgy gondolom, minden zseniális alkotó a maga módján teremti újra a természetet – ha úgy tetszik: természetesen. Nekem ez a stílus valami titokzatos asszociációkat követve Chagallra és Magritte-re rímel; vagyis hát inkább ők rímelnek Csontváryra. Utóbbinak már 1907-es párizsi kiállítása zajos siker volt – mintha hájjal kenegetnének bennünket, amikor Picasso ezzel kapcsolatos elragadtatását idézzük. Az anekdota szerint olyasmi hagyta el a száját a tárlat láttán, miszerint nem is tudta, hogy rajta kívül más nagy festő is működik a korabeli Európában…

Persze Csontváry a saját hazájában nem lehetett próféta: még az 1916-os koronázás megfestéséről is lecsúszott. (Pedig érdekes találkozás lehetett volna: hogyan látja Kós Károly koronázási díszleteit…) A katolikus hitet máskülönben elhagyó, mindinkább a skizofrénia jegyeit mutató festőt aligha a mögöttes ideológiai tartalom, hanem a nagyszabású látvány izgathatta. Ezért volt kedvenc helyszíne az elképesztő fekvésű Selmecbánya vagy a Tarpataki-vízesés a Tátrában. S ezért vágott neki újra meg újra a Balkánnak és a mediterrán vidékeknek is: libanoni, nápolyi, athéni képei nemcsak a színviláguk által kapcsolódnak az ókori előzményekre települő kultúrákhoz, hanem a monumentalitás és az emberi életen túlmutató derű keresésében is. Ha a természet e lebilincselő színpadiasságára tekintünk, megsejthetjük, mi is az a megfoghatatlan napút… Pedig ha a fizikai valójában is monumentális méretű, a baalbeki naptemplomot ábrázoló festménye előtt állunk, már érezni, hogy megbomlott a harmónia: a világháborúzó XX. század felülírja az időtlen látomásokat. Halála után Csontváry vásznait kis híján kocsiponyvának vesztegette el az értetlen rokonság, s csupán Gerlóczy Gedeon építész közbelépésének köszönhető (ma közös emléktáblájuk is van), hogy megmenekült e páratlan hungarikum.

Festőnk a Tanácsköztársaság idején halálozott el: valószínűleg éppúgy éhen halt, mint 1945-ben Szabó Dezső. A kommunisták egyiket sem kedvelték – műveik korántsem a szocia­lista realizmus diadalát zengték. Rákosiék 1950-ben tömegsírba temettették az óbudai temetőben, mert a rokonság nem újította meg a sírbérletet, az állam meg nem áldozott rá. Legyen ez a várbéli életmű-kiállítás kései elégtétel egy magára találó nemzet részéről.

]]>www.napigazdasag.hu]]> - Csontos János