zinte felfoghatatlanul arcátlan merénylet készül a Székelyföld és a teljes magyar nemzet ellen. A román állam (itt az állam, nem pedig a kormány a helyes kifejezés, hiszen egy évtizedek óta tartó mélyromán mesterkedés végkifejletéről van szó) a magyarság legfontosabb zarándokhelye, azaz a csíksomlyói kegytemplom és a több százezres búcsúknak helyet adó Somlyó-nyereg közvetlen szomszédságába tervezi felépíteni az ország egyik legnagyobb belügyes és csendőrségi kiképzőbázisát lőtérrel, gyakorlóterekkel, laktanya- és kiszolgálóépülettel. 

A parcellákat még 1996-ban rabolta el a belügyminisztérium a jogos tulajdonosaitól, megfosztva az öthektárnyi földterület egykori gazdáinak és leszármazottaiknak a kárpótlási törvényben biztosított jogát a reprivatizációra. 

Ha a románokat senki nem téríti jobb belátásra, a szeredai katolikus temető, illetve az úgynevezett Kalász-lakónegyed, továbbá a kegytemplom és a Somlyó-nyereg által határolt területen, szakrális helyünk közvetlen szomszédságában a jövőben az indigókék gúnyás csendőrök és terepmintás katonák fognak pufogtatni és tigrisbukfencezni, miközben az irodákon a szürke gúnárok „Nagy-Románia” oszthatatlan egységén és az államnyelv kizárólagos jogán őrködnek majd, szükség esetén megostorozva székely testvéreinket vagy az anyaországi zarándokokat.

Hol vannak a magyar érdekképviseletek? S – idézve a Kárpátia zenekar révén szállóigévé vált székely népdal refrénjét – hol vagytok, székelyek? Ha ezt a gyalázatot büntetlenül keresztül tudja vinni a román mélyállam, mi lesz a következő? Megvalósul Clemenceau és Ceausescu összes gonosz terve az erdélyi magyarság feldarabolására, asszimilálására, megfélemlítésére és felszámolására? Meddig hátrálunk még?

Nem tisztem megítélni a bonyolult kérdést, hogy a nemzeti-polgári politikai kísérletek, mint az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt kudarcai után helyes volt-e összeállni a hivatalos bukaresti magyar erővel, azaz az RMDSZ-szel, s ebben a kényszerházasságban ki adja majd kinek a halálos ölelést, de azon azért nem léphetünk túl, hogy a választott magyar vezetők a helyükön vannak-e a most taglalt, öklöket összeszorító botrány és a magyarság fokozódó elnyomása idején.

Nos, nincsenek. Korodi Attila polgármester pár éve azzal híresült el, hogy frissen megválasztott polgármesterként, Erdély elszakításának román ünnepén, december elsején román nemzeti színekkel világíttatta ki a főtéren álló művelődési házat. Állítólag a Bukarestből küldött prefektus kérte, ő pedig fontosnak tartja, hogy a nyolcvan százalékban magyarok lakta városban megadja a tiszteletet a román államnak és a helyi románságnak. Vajon Korodi megköveteli-e ugyanezt a tiszteletet Erdély ősi népe és gazdája, a magyarok iránt? Nyilván nem. Meg sem próbálja…

„Ő befogadó európai polgár; ő nem kapukat zár és hidakat éget fel maga mögött, inkább a nyitás és a párbeszéd híve; ő nem elvonul Románia nemzeti ünnepén, hanem gesztusokat tesz” – jellemzi cinikusan az új, RMDSZ-es polgármester személyiségét a Székelyhon.ro korabeli cikke, helyesen rávilágítva, hogy eközben a március 15. és október 23. alkalmával kirakott magyar zászlók miatt sorozatosan brutális büntetéseket kapnak a székelyföldi elöljárók.

Mára gyakorlatilag visszatértek a szoftszekus idők Erdélyben, a kilencvenes évek elejének időszaka, az intrikák, a magyarellenes provokációk, a csöndes, szívós megfélemlítés, a megosztás fojtogató légköre. Az RMDSZ-esek persze jól ismerik ezt a világot, ebben éltek, ebben szocializálódtak, ebben értek el apróbb és még apróbb sikereket. Korodi is a kilencvenes évek óta ott tobzódott. A bukaresti politikából ejtőernyőzött a Székelyföldre, momentumos és Tisza pártos módszerekkel gyűrve le karakánul magyar elődjét, Ráduly Róbert Kálmánt. Természetesen a román titkosszolgálatok ökle, a brüsszeli inkvizíció, egyszóval a DNA segítségével, csak hogy kerek és egyértelmű legyen a történet.

Mindeközben a közeli Úzvölgyén még mindig ott a ül a szégyen: a magyar honvédek beazonosított, meggyalázott sírjain Giorgia Meloni kiskedvencének, a magyarutálatból politikai tőkét kovácsoló AUR pártnak a „román hős” feliratú keresztjei ágaskodnak. A Székelyföldért és Magyarországért a szovjetekkel (és a nyomukban zabráló román sereggel) megküzdő hőseink temetője ma is magán viseli az öt évvel ezelőtti majdnempogrom nyomait, a Bukarestből odauszított hordák keze nyomát, hiszen a kitépett keresztjeink helyén még mindig csak az egykori talapzatuk árválkodik. Hol van ilyenkor Hargita megye vezetése és az RMDSZ, ki rest vagy gyáva megtisztítani és helyreállítani a temetőt?

Fölösleges kizárólag a hargitai RMDSZ-t kipécézni, hiszen ettől a párttól nem várhatunk sokat: képviselőik Brüsszelben a néppárti-liberális vonalat erősítik, Winkler Gyula például szövetségesként volt feltüntetve a Soros-féle Open Society elhíresült listáján. Csoma Botond, a párt szóvivője és Kolozs megyei elnöke pedig a CEU-ról jött, és mellette petíciózott a magyar kormány ellen. A román állam legfontosabb szervét (nem, nem az oktatási vagy egészségügyi minisztériumról van szó), a százezer munkatársat, spiclit foglalkoztató, kilenc egységből álló titkosszolgálatot felügyelő parlamenti bizottságba is egyetlen magyar került, éppen a vállaltan szabadelvű, sorosista Csoma. A sort sajnos hosszan folytathatnám, de például a pártot vezető Kelemen Hunortól sem remélhetünk bátorságot. Az elődjénél jóval nemzetibb karaktere ellenére 2012-ben valamiért Kelement tartotta fontosnak katonai ezredesi ranggal megbecsülni a román állam (bár az előléptetést ő visszautasította).

„Most komolyan? A ma Romániának hívott Erdélyben? Száz éve Románia, ezer éve Erdély!” – kommentálta az egyik ilyen székelyföldi tábla fotóját Nagy Kemény Géza, a Trianon utáni erdélyi irodalmat felkaroló Kemény János leszármazottja, aki szívósan küzd ősei marosvécsi kastélyának mint magyar kulturális központnak a megmentéséért.

Magam sem tudom, hogy ebben a lehangoló helyzetben, brüsszeli, washingtoni, bukaresti szorításban hogyan lehetne a külhoni politikai kapcsolatépítésből többet kihozni. Ám ha a magyar kormányzat és ez a politikai közösség komolyan veszi Orbán Viktor a tavalyi tihanyi Tranziton elmondott gondolatait, miszerint a magyarság a Kárpát-medencében „olyan, mint a szív, mely összehúzódik és újra szétterül. […] S mindent helyrehozunk, amit elrontottak előttünk. Nagyok leszünk, erősek leszünk, és tiszteletre méltók leszünk”, akkor taktikát kell váltani, és új küldetést indítani.

A mai veszélyes világban persze nem kell forró fejjel a vesztünkbe rohanni, de csak azokat a civileket, szervezeteket és intézeteket szabad(na) támogatni és segíteni, akik és amelyek nem engednek a negyvennyolcból, akik készek bátor, karakán kiállással visszaszorítani a román (és a más utódállamokban is tapasztalható) sovinizmust, akik odaállnak a csíksomlyói nyereg aljába, és elzavarják a szekusokat, leszerelik vagy kiegészítik a román táblákat, móresre tanítják a temetőinket feldúló, testvéreinket megfélemlítő provokátorokat és ügynököket. Ilyen szervezeteknek és csoportoknak tucatjával, százával kellene szerveződniük szerte a Kárpát-hazában.

Erővel és bátorsággal új kiegyezést kell kipréselni a trianoni győztesekből. E kiegyezés terve nem új keletű, hiszen Kós Károly a híres Erdély című kötetében, 1934-ben, látva a fokozódó elnyomást, szomorúan és emlékeztetőül papírra véste: „Ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni.” Célunk és követelésünk az legyen, hogy ezután se kísérelje meg ezt senki!

Huth Gergely - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>