Erős, alattomos ütés volt, de nem tette harcképtelenné a vele szemben állót. A bíró persze látta. Sárga lapot adott érte. A piros lapot Priskin Tamásnak sikerült beszereznie egy jól előkészített és hibátlanul kivitelezett könyökössel, amelynek következtében a portugál védő, Pepe feje vérbe borult. A bíró feltehetően már Pátkai mozdulatánál felfigyelt a magyarok sajátos harci technikáira, amelyek talán a japán küzdősportokból erednek, ezért Priskin vitathatatlanul szándékos, és legyünk őszinték, felettébb aljas ütését úgy értékelte, ahogy kellett.

Ezzel a magyar válogatott sorsa megpecsételődött. Az emberhátrányba került a csapatunk minden esélye elszállt, hogy a portugál válogatottat, Európa legjobbját legyőzze. Innentől fogva már csak az volt kérdés, hogy mikor rúgják be a portugálok a sorsunkat megpecsételő gólt. Végül csak összehozták a hősiesen és keményen, de sportszerűen, sőt önfeláldozóan küzdő magyar válogatott elleni egyetlen gólt. Szinte biztos, hogy ha nincs Priskin teljesen fölösleges durváskodása, a teljes létszámú csapat meglepte volna a portugált. De nem így történt. Priskin kiütötte a magyar csapatot.

Tudjuk persze, hogy a profi labdarúgásban rengeteg aljas trükk van az ellenfél helyzetének megnehezítésére: rúgások, ütések, csípések, karmolások sőt harapások szennyezik be a tiszta küzdelmet, de azt is tudjuk, hogy az alattomos játék sehol sem megy a labdarúgás kárára, mert ezt a közvélemény nem tűri el. Aki rajongója e népszerű sportnak, azt is tudja, hogy a legnagyobbak összecsapásain meglepően kevés a durva szabálytalanság, ugyanis bizonyos színvonal fölött a labdarúgók sikeréhez bőven elég, ha a képességeikre és a tudásukra hagyatkoznak. A legnagyobbak, Ronaldo, Messi és a többiek szinte soha nem szabálytalankodnak.

A közepesnél gyengébb színvonalú magyar válogatott az elmúlt években többször is elkápráztatta a közvéleményt azzal, hogy lélekben messze a saját tudása fölé magasodott, pontosabban szólva, hogy időnként a mocsárszagú hazai labdarúgásból kiemelkedve úgy küzdött, olyan elszántsággal és méltósággal, ami csak az igazán nagyokra jellemző. Ezért volt fájdalmas ez a két közjáték, mert a kisstílű harci felfogás, ami feltehetően ösztönös, bár ismétlem, az adott pillanatban szándékosan durva szabálytalankodásban öltött testet, annak a meghaladni kívánt kelet-európai életfelfogásnak volt a megnyilvánulása, amelyik úgy akar győzni, hogy nem bízván saját magában, a másikat igyekszik tönkretenni.

Olyan volt ez az esti mérkőzés, mintha Magyarország harcolt volna a gyepen. Hordozta magában egy színvonaltalan, gyáva és alattomos múlt fertőzéseit, ugyanakkor minden erejével azon volt, hogy végre felnőjön ahhoz a világhoz, amelyhez tartozni akar. Megrázó volt a magyarok hősies küzdelme azt követően, hogy egy társuk meggondolatlanul brutális cselekedete miatt hátrányba kerültek. Tudta a néző, hogy végül veszíteni fognak, de szorított nekik az utolsó pillanatokig: hátha, hátha…

A zöld gyepen azonban nincsenek csodák. Talán akkor sem győztek volna, ha mindenki a pályán marad, talán akkor is érvényesül a papírforma, ha teljes szívvel és lélekkel rohamoznak, de az sem lehetetlen, hogy ez az elszánt, magasztos küzdelem meghozza gyümölcsét. Mi a tanulság? Tisztán és felemelt fejjel kell küzdeni. Fontos a cél, de még fontosabb az oda elvezető út.

Bencsik András - ]]>www.demokrata.hu]]>