Hogyan váltak Malmö, Göteborg és Stockholm egyes negyedei a polgárháború gyötörte libanoni Bejrúthoz hasonlóvá? És miért fakadt sírva a zöldpárti miniszterelnök-helyettesnő, Asa Romson a parlamentben, amikor november 25-én bejelentette, hogy Svédország szigorít addigi befogadó menekültpolitikáján, és lezárja határait a Dánia felől érkező migránsok elől?

Svédország a hatvanas évektől kezdve élen járt a polgárháborús térségekből származó menekültek befogadása terén. A stockholmi kormány évről évre nagy összeget különített el a költségvetésből, és juttatott el segélyként Afrikába és Ázsiába. Stockholmban évtizedes múltja van a multikulti politikának.

Az egykamarás svéd parlament, a Riksdag már 1975-ben elfogadta a bevándorlókról és a kisebbségekről szóló törvényt, amely többek között kimondja, hogy joguk van anyanyelvükön tanulni, és a svédet mint idegen nyelvet kell oktatni nekik. Svédországban integrációs minisztérium is működik, melynek élén 2010 és 2014 között Erik Ullenhag állt. Széles körben ismert, szimbolikus gesztusnak volt tekinthető, hogy Svédország „magáénak tekintette” az ENSZ 1997 és 2006 között hivatalban lévő, béke-Nobel-díjas főtitkárát, a ghánai Kofi Annant, aki második, svéd felesége révén megszerezte az északi ország állampolgárságát is.

Mindez azonban, úgy látszik, nem volt elegendő annak a lelkiismeret-furdalásnak a csillapítására, amit a svéd társadalom érzett, pontosabban az uralkodó pártok sugalltak, hogy tudniillik nem elég az elmaradott és válsággal küzdő országok segélyezése, menekültjeikkel a mindennapi életben is meg kell osztani a jómódot. Ez a nagyvonalú felfogás, amit a hasonlóan gazdag svájciak nem vallanak, volt a tömeglélektani alapja a nagyszámú menekült befogadásának, ami tehát nem a gyarmati múltból következően, hanem kizárólag elvi megfontolások miatt történt. Jellemző ugyanakkor, hogy svéd társadalom, illetve az állam minden, a befogadást elősegítő igyekezete ellenére súlyos bírálatban részesült az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) részéről, egy, a „mindennapok rasszizmusát” kutató vizsgálat nyomán. Ezt a svéd kormány kérésére és közreműködésével végezte el az országban az afrikai származású emberekkel foglalkozó szakértők munkacsoportja. A jelentésnek az volt a végkövetkeztetése, hogy a svéd társadalomban továbbra is előítéletek élnek a színes bőrű emberekkel szemben. A svédek annyira meg vannak győződve saját államuk átfogó toleranciájáról, hogy nem teszik meg azokat a szükséges intézkedéseket, melyek átalakíthatnák a többség érzelmeit az afrikai származású svédek iránt. Vagyis az UNHCR szerint még mindig nem elég a svédcsepp, sokkal többre lenne szükség.

Svédországban az utóbbi években számos „gyűlölet-bűncselekményt” követtek el, menekültszállásokat gyújtottak fel. Növekedett a Svéd Demokrata Párt népszerűsége is: a felmérések szerint 2015 őszén már többen szavaznának rájuk, mint a szociáldemokratákra vagy a mérsékelt jobboldal pártjaira. Állítólag a rasszizmus annak ellenére érezhető, hogy nemcsak a törvények biztosítják a teljes egyenjogúságot a színes bőrűek számára, de különféle segítő szervezetek és esélyegyenlőségi hálózatok is működnek, melyek a „mindennapi rasszizmus” áldozatait gyámolítják.

Tény, hogy nagyvonalú szociálpolitikával, toleráns neveléssel sem lehet gyökeresen átalakítani az emberek mentalitását, eloszlatni az emberek fenntartásait azokkal szemben, akiket, több-kevesebb joggal, idegennek tekintenek. Hatósági úton fel lehet lépni a gyűlölet megnyilvánulásaival szemben, de a tartózkodást, az érzelmi elutasítást nehéz feloldani. De mit lehet tömeglélektani szempontból remélni, még egy kifejezetten toleráns társadalomtól is, amikor bizonyos kisebbségi csoportok képtelennek tűnnek arra, hogy figyelembe vegyék saját, hosszú távú érdekeiket, és maguk is törekedjenek az integrációra és az asszimilációra?

Itt és most nem akarok bizonyos bűnügyi statisztikai adatokra hivatkozni, melyek indirekt módon bizonyítják, hogy a színes bőrű svéd állampolgárok hajlamosabbak a devianciára, mint a többség. Az is tény, hogy bizonyos, a svédekre hagyományosan nem jellemző bűncselekmények, a nemi erőszakok száma az utóbbi időben határozottan megszaporodott. Egyes városnegyedekben, amióta a többségi svédek elköltöztek, határozott szegregációs tendenciák érvényesülnek, és feltűnően romlott a közbiztonság.

Raoul Wallenberg nemzete minden jóakarata és együttérzése ellenére sem képes megoldani jórészt iszlám vallású állampolgárainak integrálását, ami érezhető társadalmi feszültséget idéz elő ott is, ahol azelőtt hosszú évtizedeken át jólét és társadalmi béke honolt. A kisebbségek nem akarnak felolvadni az európai olvasztótégelyben, sokan utasítják el az asszimiláció felkínált lehetőségét. Ők azután – mivel képzetlenek – a jóléti rendszert pumpolják, illetve már fiatalkoruktól fogva sodródnak a deviancia felé. Jelentős, túlnyomó többségben színes bőrű, máról holnapra élő csoportok szorulnak a társadalom perifériájára, akikkel szemben a fehér bőrű, jómódú többség bizalmatlan. A többségi társadalom előítéletessége fokozatosan növekszik, annak ellenére, hogy az állam minden eszközt felhasznál a csökkentésére. Svédországban nemcsak a törvények biztosítják a polgárok jogegyenlőségét fajra, nemre és vallásra való tekintet nélkül, de a nevelésben és az oktatásban is határozott antirasszizmus érvényesül. Ugyanakkor az állam mindazokat az információkat, melyek „rasszista módon” értelmezhetők, nem hozza nyilvánosságra, és nem tartja nyilván a bűnelkövetők vallását, etnikai eredetét. A több évtizede tartó politikai korrektség hatása erősen kétséges, következményei pedig hosszú távon kiszámíthatatlanok.

Pelle János - A szerző újságíró