Ma 2024 december 13. Luca, Otília napja van. Holnap Szilárda napja lesz.
Az Andorra-szindróma

Az Andorra-szindróma

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Sírni csak a győztesnek szabad!

A következmények súlyosak: labdarúgásunk várt fölemelkedése újra beláthatatlan távolságba került, fiatalságunk megint elfordul a futballtól.

„Ez feltehetőleg nem gyalogáldozattal, hanem többel is jár” – mondta Göncz Árpád államelnök a taxis zendülés napjaiban a kormányülésre ellátogatva.  A szélsőséges párt által vallásos imádatban részesült politikus vélhetően Antall József leváltására célzott.

Makkal álmodott.

„Csak” Horváth Balázs belügyminiszternek kellett mennie 1990 őszén, ám neki is csak a tárcától, mert tárca nélküliként továbbra is kormánytag maradt. A Göncz által meg nem nevezett kormányfő akkor kórházban volt, így nem tudott reagálni Göncz sugalmazására.

„Nem gyalogáldozattal…”

Ez a rendszerváltás-kori puccskísérlet idején elhangzó mondat fölrémlett most, az andorrai futballkatasztrófa után is.  Lehet, hogy azért, mert labdarúgásunk azonnali rendszerváltoztatásra szorul, azaz a gyalogáldozatnál több kell.

Bernd Storck menesztése kevés.

Magával a rendszerrel van súlyos baj, noha ezt a tavalyi Európa Bajnokság egy ideig – óriási és valós sikerrel – eltakarta. A belgák elleni null-négy ugyan kijózanító volt, de az MLSZ-vezetőség meg tudta őrizni a kialakult dicsfényt, s még kisebb reformokat sem vállalt.

Oroszország: null-három, Andorra: null-egy.

Ezek olyan tények, amelyeket nem lehet gyepszőnyeg alá taposni, de még andorrai műfüves pálya alá gyömöszölni sem. E tények következményei súlyosak: labdarúgásunk várt fölemelkedése újra beláthatatlan távolságba került, fiatalságunk megint elfordul a futballtól.

A mexikói null-hat után került ilyen blamázsba a teljes társadalom.

Akkori fiataljaink nemzeti szégyenként élték át az 1986-os futballkatasztrófát – sajnos: az is volt -, s vagy másik sportágat választottak, vagy – ami szörnyű – elfordultak a sport egészétől. Futballunk pedig azóta sem heverte ki a bajt: több mint három évtizede nem jutottunk ki VB-re.

Mezey György tüstént lemondott.

A szövetségi kapitányt erre nem kellett biztatni, tudta, hogy távoznia kell ekkora kudarc után – függetlenül a korábbi sikerektől. (Noha a hollandoktól a Népstadionban elszenvedett vereség már jelezte, hogy a csoportelsőség ellenére bajok lehetnek Mexikóban.)

Szepesi György maradni akart.

Az akkori MLSZ-elnök már a következő EB-selejtezőkre akart készülni, de valahonnan – föltehetően az akkori pártállam valamelyik csúcsáról – rászóltak: Gyuri, ekkora blamát te sem úszhatsz meg szárazon: át kell adnod a helyed.

Néha egy pártállami diktátum is lehet jogos.

A mai Magyarországon elképzelhetetlen, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetségben, annak struktúrájában bármi érdemi változás történjen: ehhez Andorrától is hatot kellett volna kapni. De a személycserék amúgy sem lennének elegendőek.

Az Andorra-szindróma a futballon túlra mutat.

A bajokat az MLSZ-en kívül lehet – és kell – orvosolni, futballunk rákfenéje ugyanis a stadionokon túl keresendő. Ez akkor tűnik fel, amikor fővárosunkban óriásplakátokon tűnnek fel nevek és ábrázatok, és alájuk írva: „művész”.

A plakátról derül ki, hogy „művészek” az illetők.

Teljesítményükről senki nem tud, a társadalomnak hasznos teljesítménytől pedig fényévekre vannak, de adófizetői pénzt kapnak arra, hogy óriásplakátokon élhessék ki magamutogatási vágyaikat, s nyomtatott betűkkel szerepeljen, hogy ők „művészek.” Ezt gondoljuk tovább…

És a futballkatasztrófánál sokkal nagyobb baj okaira bukkanunk.

Nézzük csak, hogyan fogalmazott Csengey Dénes a rendszerváltozás kezdetekor, 1988 októberében: ha a „vezetés nem hajlandó kezdeményezni egy megújulás eltervezését, akkor az értelmiség tovább nem várhat, hanem függetlenül, engedély nélkül, önállóan kell megkezdenie a társadalmi és gazdasági patthelyzet elhárítását…”

Ha van ilyen, hogy „futballértelmiség”, akkor ennek leckéje most hasonló.

Az andorrai futballkatasztrófa itthon politikai nehézségeket is okoz, hiszen a stadionépítések elleni szélsőség most vérszemet kaphat, s mondhatja: hiába költi az állam a milliárdokat a lelátó-bővítésekre, a tényleges labdarúgás nem tud felnőni az új stadionok színvonalához.

A futballértelmiségnek kell csapatot alkotnia – egyelőre partvonalon kívül.

Külföldön és itthon tevékenykedő szakembereknek kell összegyűjtenie és rendszerbe foglalni azt a tudásanyagot, amelyből terv kristályosodhat, s kialakítani azt a grémiumot, amely a tervet képes lesz végrehajtani, mihelyt labdarúgásunkról elmozdul a hosszú évek alatt rátelepedett monstrum.

Kovács G. Tibor - ]]>www.gondola.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mondom a magamét (8020) Gasztronómia (539) Emberi kapcsolatok (36) Titkok és talányok (12) Tv fotel (65) Rejtőzködő magyarország (168) Autómánia (61) Alámerült atlantiszom (142) Flag gondolja (38) Nagyvilág (1310) Vetítő (30) Jobbegyenes (2896) Politika (1582) Tereb (146) Belföld (11) Nézőpont (1) Mozi világ (440) Egészség (50) Történelem (18) Szépségápolás (15) Heti lámpás (340) Sport (729) Életmód (1) Mozaik (83) Gazdaság (722) Irodalmi kávéház (543) Kultúra (9)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>