Jens Lehmann lett a cancel culture, a törlés kultúrájának újabb áldozata Németországban. A második. (Az első, mint azt mindenki tudja, Petry Zsolt volt.)

A másodikokról pedig azt érdemes feljegyezni, hogy a legritkább esetben lesznek olyan híresek, mint az elsők. Az első sokk után a második már nem rázza vagy lepi meg úgy az embereket, felkapják vagy szomorúan csóválják ugyan a fejüket, kissé el is szörnyülködnek, de szervezetükben már beindult az ellenanyag-termelődés, megtörtént az immunválasz, a hatás pedig értelemszerűen meg sem közelíti az elsőt.

Ilyen a másodikok élete. Szomorú.

Na de nézzük, mi is történt. Röviden: semmi. Lehmann, aki az elsősoros, liberális, elit harcművészek legrettenthetetlenebb századában, a Herthánál dolgozott, viccelődött egyet. Első hiba. Mindenki tudja, hogy szép új világunk már meghaladta a vicceket. Bizonyos dolgokkal már nemhogy nem illendő viccelődni, hanem egyenesen tilos.

A legnagyobb bűnök közé sorolandó. Migránsokról, melegekről, arabokról, feketékről kizárólag ünnepi viseletben, megborotválkozva, kimosakodva, megfésülködve, megnyiratkozva, vigyázzban állva, szigorú arccal és ünnepélyesen vagy inkább áhítattal a létező legnagyobb tisztelet hangján szabad beszélni. Kisebbségeken tréfálkozni azt jelenti, hogy beléptünk a fasizmus és a nácizmus előszobájába. Tartózkodni kell hát az ilyesmitől.

Lehmann viszont viccelődött.

Ráadásul, egy feketén, és hogy még rosszabb helyzetbe sodorja magát; a kis humorbonbonját rossz helyre, magának a fekete bőrű kollégájának küldte el. Véletlenül. Lehmann, aki a viccelődés előtt a klub felügyelőbizottságának tagja volt meg tanácsadója is egyben, a WhatsAppon küldött el egy üzenetet az egykor szintén a válogatottban szereplő Dennis Aogónak.

Azt írta: „Dennis a ti fekete emberetek, hogy meglegyen a kvóta?” És egy mosolygós jelet is odabiggyesztett előzékenyen, gondolván a humortalan lelki szegényekre is. Jellemző a honi liberális aktivisták, pardon, újságírók lelkivilágára, hogy már a címben is hazudtak, ugyanis számos függetlenobjektív helyen úgy jelent meg az ügyről szóló beszámoló, hogy Lehmann kvótanégernek nevezte egy kollégáját.

Ugye azt nem kell külön elmagyarázni, hogy mekkora különbség van a valóban bántó és sértő négerezés és a tényszerű feketézés között? (Meg aközött, hogy az illető dühösen/komolyan vagy viccelődve fogalmazza meg a mondandóját.) Hogy mást ne mondjunk, a hazai és a nemzetközi sajtó alapesetben lelkendezve szokott beszámolni arról, ha egy fekete alelnök lesz, filmet rendez vagy főszerepet kap.

A szín megnevezése tehát nem számít bűnnek, de csak egy pillanat erejéig képzeljük el, mi történne, ha ugyanezek az eredmények úgy lennének találva, hogy mondjuk Supermant végre egy „néger” fogja játszani. Ugye mindenki érzi a különbséget? Higgyék el, ők is. Pont ezért hamisítottak hírt.

Mert tudják, hogy idehaza az, ha valaki viccesen feketének nevez egy feketét, nem háborítja fel az embereket, de a nagy nyilvánosság előtt elkövetett négerezés azért már igen sok helyen kiveri a biztosítékot. Úgyhogy kvótanégerezést hazudtak. A történetünk lezárása már-már közhelyes.

Az önérzetes Aogó először árulkodva felnyomta kollégáját: vamzerkedve megosztotta a nyilvánossággal az eltévedt üzenetet, majd a Hertha a szokásos ügymenetnek megfelelően, ahogy Petrynél már megtapasztalhattuk, azonnal elbocsátotta Lehmannt. Az elbocsátásról ugyan valóban sok médium beszámolt, de Petry óta sok víz lefolyt a Dunán, az első áldozat megacélozta a szíveket és a lelkeket.

Lehmann már csak az a második lehetett, akinek a története hallatán mind­össze unottan felnéztünk és rezignáltan nyugtáztuk, hogy ilyen hely lett Európa.

Szomorú.

Apáti Bence - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>