Délután volt szerencsém egy ideig kispályás focit nézni valamelyik tematikus csatornán. Egy rendkívül látványos, szórakoztató, érdekes és izgalmas sportágról van szó... ami így gyakorlatilag mindenben szöges ellentétben áll a nagytestvérrel. 

Ezért nyilván kapni fogok hideget-meleget mindenkitől, de véleményem szerint nincs még egy olyan sportág,  ami annyira fordítottan arányos minőség kontra überhype mutatókkal rendelkezik, mint az európai foci. Hogy ez ne csak egyszerű, fröcsögős, haraggal és bosszúsággal átitatott bejegyzés legyen, mint amilyenre eredetileg készültem, inkább tételesen, pontról pontra mutatnám be az aggályaimat, amelyek felmerültek bennem, miután végignéztem, miképp lehet normálisan is játszani ezt a sportot.

 

 

1. A csere. Ugyan miért van az a szabály, hogy egy meccsen csupán hármat lehet cserélni? Most az a cél, hogy a végső sípszóra mindkét csapat játékosai hullafáradtak legyenek, így percről percre lassuljon a játék, unalomba fulladjon az egész buli? Ezen kívül csak a síugrásban tapasztalható, hogy az egyre nagyobb és látványosabb ugrások elérését a bírók kívülről próbálják megakadályozni azzal, hogy a beülőt egyre lejjebb viszik. De nekik legalább ott van az az érvük, hogy ezzel próbálják a versenyzők testi épségét óvni. Vajon mi erre az érv a fociban? Mi a fenéért nem lehet rendesen cserélni? 

 

2. A les. Bármennyit is keresgélnék, nehezen tudnék ennél ostobább szabályt találni, legyen szó bármilyen sportról (na jó, például hülyeség, hogy a női műkorcsolyát ruhában kell űzni, de az más tészta). Ez egyetlen dologra jó, hogy minél kevesebb gól szülessen, hogy akadályozzák a támadójátékot, hogy lehetőséget adjanak a védekező csapatnak unalmas kifutásokkal meggátolni az ellenfelet szinte mindenben. Arról már nem is beszélve, hogyan magyarázza el ennek a lényegét a férfi annak a bátor asszonyságnak, aki úgy dönt, végigszenvedi az urával azt a 90 percet. Mert az a kevés hölgy, aki még talán meg is érti ennek a lényegét, elmagyarázni, tovább adni már biztosan nem tudja senkinek. Egy régi világ lassú tempójának csökevényes maradványa ez a szabály, nem több, ami fölött alaposan eljárt az idő. 

 

3. A megállíthatatlan idő. Na jó, ez az, amire tényleg nincs magyarázat. Egyrészt kétszer 45 perc indokolatlanul hosszú. Persze itt jön be a kettes pont (a gólszerzés akadályozása), de attól még tényleg nem értem, mire jó, hogy történjen bár szabálytalankodás, szöglet, kirúgás, tömegbunyó, vulkánkitörés vagy pestisjárvány, azt a rohadt órát semmilyen körülmények között nem lehet megállítani. Egy meccs döntő többségében úgysem történik semmi, halál unalmas passzolgatás az egész, de azzal, hogy nincs timestop, erre még bátorítják is a játékosokat. A dolog akkor kezd igazából nevetséges formát ölteni, amikor valaki véletlenül betalál a másik hálójába, és az egész csapat visszaáll védekezni. Kérdem én: ha azt el tudják érni a szabályokkal, hogy piszok nehéz legyen gólt lőni, miért nem tudnak vagy akarnak kezdeni valamit a pofátlan időhúzással? Ez kinek jó így? 

Erre aztán rátesz egy lapáttal a bíró, aki kedve szerint hosszabbíthat, persze, ott is szigorúan bruttósítva mérik az időt. Azért egy milliárd Eurós ágazatnál legalább annyit elvárhatna a néző, hogy azt tudja, meddig tart az a mérkőzés. 

 

4. A szimulálás. Örök téma, állandó vitákat képez, mégsem tesz ez ellen senki semmit. Érdekes jelenség, ahogyan az évtizedek óta erőnléti edzésekre járó, fitt és egészségbomba ifjak egy érintés vagy egy mezráncigálás után visítva, torkuk szakadtából ordítva hullanak a fűre, mintha legalább is nyílt törésük lenne. Persze, megtehetik, a bíró úgyis mérföldekre van tőlük, a kamut biztos megeszi, a foci meg egyébként is az egyetlen, ahol a cél a teljes és totális sportszerűtlenség. A feladat, hogy a másik sárgát, jó esetben pirosat kapjon, hogy a műesés után jöjjön a szabadrúgás, hogy bár tudom, hogy rólam ment ki a labda, de azért vonyítva reklamálok a játékvezetőnél, hátha az a barom rosszul látta az egészet, és mégis én jövök. Rúgnak, csípnek, aljasul egymásba taposnak a játékosok, és rettentően fel vannak háborodva, amikor ezt valaki meglátja. De ez már a következő pontra tartozik.

 

5. Alattomosság. Ez a foci legfőbb mozgatórugója, olyan szintig, hogy a nézők már kénytelenek szórványos tapssal jutalmazni, ha az egyik játékos felsegíti a másikat, akinek egyébként fél perccel korábban belebikázott az oldalába, vagy ha visszaadja a csapat a labdát, miután a másik gárdából valakinek kifolyt a szeme, és ezért ki kellett rúgni a játékszert az oldalvonalon túlra. Különben a 4. és az 5. pont kéz a kézben jár egymással, az alattomos megmozdulásokra válaszul érkezik a nagyhalál focipályás megfelelője. Öröm nézni, komolyan mondom. De mindkettőnek elejét lehetne venni, ha akarnák, és ezzel el is értünk a hatos ponthoz.

 

6. Videobíró. Egy ideje már téma, de mégsem vezetik be. Miért? Mi baj származna abból, ha visszanéznének bizonyos eseteket? És most nem csak azt, hogy vajon az ellenfél stoplija okozott sípcsonttörést, vagy az a fránya végtag magától ment tropára, hanem a lesek és a gólok eldöntésénél is nagy segítségre lenne. A focivébé után is mindenki ezért nyavalygott, aztán mégis maradt minden a régiben. Sokan mondták korábban is, hogy szükség van változtatásra, és mindössze annyi történt, hogy bizonyos meccseken több lett a bíró. Na bumm. Egy kosárlabda mérkőzésen is sok a játékvezető, egy tenyérnyi helyet kell csak szemmel tartaniuk, és mégis alig bírják követni az eseményeket. Itt meg aztán hatványozottan igaz ez az aggály... 

 

Valahogy az az ember érzése, hogy ezek a pontok mind szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A döntnökök válasza ezekre legtöbbször az, hogy amennyiben ők átalakítanának egy dolgot, át kellene alakítani vele együtt minden mást is, ami szerintük káros lenne a sportágra nézve. Szerintem meg csak meg kéne nézniük egy kispáylás focimeccset, és rájönnének, hogyan is kéne ezt jól, szórakoztatóan és komolyan csinálni.

 

Mielőtt a kedves olvasók válogatott szitkokat szórva nekem esnének, kérdeznék valamit. Kérek mindenkit, tegye a szívére a kezét, és úgy válaszoljon rá. Ha mindennemű előélet, előítélet, tapasztalat, gyerekkori szeretet, rajongás, megszokás, meccsélmény nélkül ezt a sportágat így, ahogyan van, ebben a formában bemutatnák a kedves olvasónak, és megkérnék, alkosson róla véleményt, vajon mit mondana róla? Ha életében most először szembesülne a focival, és azzal, hogy ezt a sportot tartják a királynak, hogy ezért rajonganak millióan világszerte, hogy emberek, és olykor egész nemzetek sorsa dől el egy-egy meccsen, miként reagálna?

Nekem úgy, hogy van megfelelő előéletem, előítéleteim, tapasztalatom, gyerekkori... valamim, rajongásom(?), megszokásom, meccsélményem(?!), az a meglátásom, hogy a világ legunalmasabb, legerőszakosabb,  legdurvább, legzavarosabb sportját látom, valahányszor véletlenül meglátom a tévében. És mindezt napi 24 órában a hét minden egyes napján, hónapról hónapra, évről évre megállás nélkül árasztják mindenhonnan. Ha épp nincs hazai bajnoki, jöhet a külföldi. Ha az sincs, legyen egy kis nemzetközi kupa. Ha kifogytunk, akkor a válogatott. És ha tényleg minden kötél szakad, ha valóban elfogytak a közvetíthető meccsek... akkor jöhet a jó sok ismétlés!

 

Sztakó Balázs