A Tarlós–Lázár-összecsapás okait latolgatja a sajtó. S van, aki rá is mutatott már a BKV-finanszírozásra mint casus bellire. Azzal magyarázva a konfliktust, hogy a főpolgármester talált megoldást az örökzöldnek látszó problémára, ám a Miniszterelnökséget vezető miniszter elgáncsolta a tervet.

Tarlós és Lázár csatája azonban nem egy ügyű. Önmagán jócskán túlmutató. Két nagyon fontos személy eltérő érdekeinek természetes ütközéseként sem magyarázható. Ha az lenne, szót sem érdemelne. Főpolgármestereket és minisztereket számolatlanul fordíthat egymás ellen az elköltendő pénzek szűkösségének és a feladatok sokaságának konfliktusa. Na és?

Tarlós és Lázár birkózása azonban egyre vadabb. Immár jócskán a szőnyegen kívül folyik – egy iszapkádban. Legújabb csattanásuk már semmi másról nem szólt, csak egymás címkézéséről, lejáratásáról.

A főpolgármester azt mondta, hogy Lázár János Mary Poppinsként, egykori főnöke, Rapcsák András esernyőjével a kezében érkezett a hazai politikai életbe. És hogy már rogyadozik a nálánál sokkal okosabb miniszterelnöktől kapott feladatok súlya alatt. Ami szimpla karaktergyilkosság. Lázár válasza a főpolgármester komolyan vehetőségét kérdőjelezte meg, mondván, ő mindig és mindenkit leszól. Holott Tarlós kétségtelenül sprőd stílusa ellenére nem az a külvárosi jampi fazon, aki erejét demonstrálandó bárkibe bárhol beleköt. Főként nem a miniszterelnök embereibe.

Hogy ezúttal kivételt tett, annak okai számosak.

Nem kérdés, hogy Tarlós még a kormányfő feltétlen bizalmát élvező Lázárral szemben is megengedheti magának a szókimondás luxusát. A főpolgármester erős felhatalmazású politikus. A nép választottjaként saját jogon ül a székében, ahonnan 2019-ig, 71 éves koráig már kirobbantani sem lehet. Politikusi talapzata erős, hiszen az elmúlt huszonöt év szövetségeiből, együttműködéseiből, teljesítményéből ácsolódott. Meggyengíteni nem könnyű. Feltűnő gazdagodás hiányában korrupció, urizálás vagy dölyfösség vádjával kiváltképp lehetetlen. A főpolgármester szabadságfoka egészen kivételes. Nem úgy, mint azoké a hierarchiába zárt kormány- vagy párttagoké, akik bár naponta szenvedik el Lázár sokszor öncélú és érdemtelen vegzatúráját, mégis lefojtják indulataikat.

Tarlós szerint gond van a miniszterrel. Gond van, ahogy általában lenni szokott a gyorsan magasra érő, egy pontra felfüggesztett emberekkel, akik vigyázó szemüket mindig csak felfelé szegezik, lefelé kalimpáló lábukkal meg sokakba belerúgnak. A lázári háttérbeszélgetéseken csak a miniszterelnök nem szokott alkalmatlan minősítést kapni, mindenki más megszégyenül. Személyében és szervezetében egyaránt. A közelmúltban a – lázári kritika szerint – végletesen lepusztult Szent István-i állam szembesülhetett önnön kisszerűségével és szervezetlenségével. Ami legalább annyira meghökkentő, mintha az OTP azon venné észre magát, hogy Csányi Sándor ostorozza...

A környezet örökös szapulása az önfényezés sajátos módja. A munka heroizálása nem kevésbé. Cél, hogy a Miniszterelnökség építményeire mihamarabb kitűzzék a májusfákat, még ha az alapok elnagyoltak és gyengék is. Még ha a megfontoltság, az alaposság és a közösségi bölcsesség és teremtő erő hiányzik is. Merthogy a közösséget az ego, a kötőanyagot pedig a kommunikáció helyettesíti. Nem is meglepő, hogy Lázár elfoglalta a kormányszóvivői tájékoztatót, és egyedül beszél a kormányzat ügyeiről. Mindenki mást kiszorítva onnan. (Kéretik ezt a Hungarikum Bizottság tagjainak is felfedezni!)

Lázár nagy munkabírású, éles eszű figura a centrális erőtérben, de ahogy Tarlós István korábban már mondta, Jánosnak és nem mindenhatónak hívják. Csakhogy a pozíciójához múlhatatlan szükségű alázat és integrációs képesség híján nem Jánosként viselkedik. Így aztán összetartás helyett szétfeszít, deprimál, energiát pusztít. Közösségtelenít.

Tarlós kritikája erről szól.

A BKV problémája – ehhez képest – smafu.

Borókai Gábor - ]]>www.valasz.hu]]>