Ma 2019 december 08. Mária napja van. Holnap Natália napja lesz.
de55c9337a9a27464a89fcb550c43357.jpg

A sport, a haza meg a lóvé

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Én még ahhoz a sportrajongó nemzedékhez tartozom, amelynek – bármilyen esetlennek is tűnjék ez a megfogalmazás – „a magyarság a sportban” és „a sport magyarsága” elemi élmény volt.

Apáink-nagyapáink korosztályának köznapjait – alighanem Trianon, majd az újabb világháború egyik pszichés következményeként – a 20. század első felében a sportsikerek fényesítették meg, soha annyi legendás sportoló Cseh Matyitól Csík Ferkéig, mint ekkor, és soha ennyi (vagy ebbe a korba visszarévedő) klubmítosz, Karinthytól Mándy Ivánon át Minarik Edéig.

Számunkra, unokák, fiúgyerekek számára a Rákosi- meg a korai Kádár-korszak „szűk levegőjében” a sport annyi volt, mint maga a magyarság. Ahogy bevonult a magyar zászló 1956. november 22-én a melbourne-i stadionba… (Széthullott ugyan egy világbirodalom, de mégis ugyanaz a királyi házaspár nyitotta meg azt az olimpiát, meg az ideit is.) Olyannyira egy volt bennünk a haza és a sport, hogy – bármilyen paradoxon is legyen ez – gyakran azt tartottuk az igazi magyar sportembernek, aki kilépett innen, vagy ha talán nem is a legigazibbnak, mindenesetre a magunk vagányabb részéből valónak.

A Melbourne utáni „disszidenseket” vagy 1968-ban Varga Zolit. Én még abban is reménykedtem, hogy Papp Laci is megpattan, mivel nem engedték, hogy végigverje az amerikai négereket, és hogy profi vb-döntőig jusson – hja, ott voltam a Kisstadionban, amikor előkészületként laza tíz menetet bunyózott végig egymást váltó nehézsúlyúakkal… Hogy ha itt nem lehet, akkor ott legyen ő a győztes magyar. A két örök életű legenda: Laci és Öcsi. Az egyik itt, lealázva, a másik ott, suttogó hírekben, a Pancsó, aki elüvölti magát „Stefiii”, mert hogy ennyit tudott spanyolul, és már ott is a labda Di Stefano bokája mellett, és a glasgow-i BEK-döntőn négy gólt rúgott a Frankfurtnak… A magyar sajtó teljes kussolásban. És Kű Lajos, akit már a Volánban is leírtak, egy évvel „távozása” után BEK-döntőn focizik, mint „belga”…

És közben itthon is mi minden! Az atlétikától, Iharoséktól a birkózásig, a focivébéktől a kosárlabda EB-győzelemig, meg annyi sok más siker siker után. Most meg, idén, az olimpia elképesztő sikerei adták meg időlegesen azt, amire oly nagy a szükség a sok kínlódás közepette: azt érezhettük újra, hogy a sportolóink minket is képviselhettek, az ő sikereik magyar sikerek, együtt néztük az ég felé emelkedő magyar zászlót.

Most meg, legújabban? Minden csapból – bocsánat – a Janics-ügy folyik, meg Huszti és a szövetségi kapitány faséja, ahogy az olimpia előtt a Nagy László-saga. A focimeccseken meg kimondhatatlan nevű feketék ügyetlenkednek, Loki, Vidike, Fradi-szív… S hogy tovább színezzük a képet, idézzük fel a bringás Novák Eduárdot, aki a paralimpián a román zászlót viszi, de ugyanakkor a csíkszeredai hokisokat is, akik magyarhoni ellenfeleikkel együtt énekelik a magyar himnuszt. Most meg azt olvasni, hogy készülőben hozzánk Karcs Király, az elvermelődött magyar röplabda megmentésére, az a kaliforniai férfiú, aki egyetlenként volt olimpiai bajnok teremben és strandon is, akinek atyja magyar bajnok volt ebben a sportágban, akinek becenevét így javallja kiejteni angol nyelvű honlapja: KAR-chee, nem rejtvén véka alá, hogy a magyar „Karcsi”-ból származik. És – ha igaz a gyanúm, ha nem – a kedvesen gügye Bérgyilkos a szomszédomban szereplő „magyar” Gogolák-maffia alighanem ama két (disszidens) Gogolák fivérre hajaz (Péterre és – persze – Károlyra), akik az amerikai futball legnagyobbjai közé tartoztak, sőt állítólag ők tanították meg a helyieket spicc helyett rüszttel rúgni. (Az egyikük még „a” Flórival is együtt focizott a Fradi ifiben.) És bugyognak az emlékek jók és rosszak, olyanok, amikor az is hazafi volt, aki itt hagyta ezt az országot, mert arra kényszerült ezért vagy azért, és azok árnyai, akik már „akkor” is a pénzért váltottak válogatottat, zászlót és himnuszt.

Jómagam például soha nem tartottam semmilyen értelemben magyar sikernek Hunyady Emese olimpiai korcsolyabajnokságát, a szívünknek oly kedves osztrák himnusszal körítve, vagy azt, hogy Rácz Mariann a forintot schillingre cserélve, villogott a Lajtán túl, döntését meglehetős kozmopolita felhangokkal kísérve. Anno.

És – mi tagadás – nem szakadt meg a szívem Janics Natasa londoni betlizésén sem. Ahogy némi vállvonogatással számoltam a mieinkhez az ő korábbi olimpiai érmeit is. „Mindig vissza akartam térni, hogy szerb színekben szerepeljek” – sutyorogja most Belgrádban, egyben mindenféle rondaságokat üzenve magyarföldi „kapcsolatainak”, pedig milyen büszke volt pár éve megszerzett magyar állampolgárságára. És azt se feledjük, hogy a magyar nemzettudatban a „szerb” ma sem tartozik a túl pozitív „konnotációjú” fogalmak közé.

Tehát: az állampolgárság, a Himnusz, a zászló egyszerűen forintosítható tételek volnának? Na de hát azok, akikkel itthon oly galádul bánik a sportvezetés? Mondjuk, Benedek Dalmát és Paksy Tímeát „lejanicsozzuk” – ketten együtt alig tizenhat világbajnoki győzelmet arattak – azért, mert külföldre menekülnek? Nyugtassuk őket azzal, amit az oly peches, mindazonáltal világbajnok dzsúdós, Braun Ákos mondott, hogy: „Pénzért nem cserél az ember hazát”? És morogjunk vagy örvendezzünk azon, hogy Gera a múlt évben (állítólag) hárommillió dollárt keresett?

Képletek és sorsok, érdekek és elvárások, jellemek és emberi gyengeségek… Kérdés kérdés után: hogyan is működik hát ma ez a konstelláció: nemzet és sport és pénz?

Alexa Károly - magyarhirlap.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Tereb (138) Alámerült atlantiszom (142) Mozaik (42) Mozi világ (440) Flag gondolja (33) Mondom a magamét (4138) Emberi kapcsolatok (36) Politika (1571) Egészség (50) Jobbegyenes (1646) Belföld (5) Történelem (13) Gasztronómia (539) Heti lámpás (219) Életmód (1) Irodalmi kávéház (474) Kultúra (4) Tv fotel (65) Autómánia (61) Sport (729) Nagyvilág (1440) Gazdaság (633) Vetítő (37) Szépségápolás (15) Rejtőzködő magyarország (171)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>