Ma 2019 szeptember 22. Móric napja van. Holnap Tekla napja lesz.
A kiszabott idő

A kiszabott idő

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
A végén a kaszás egyformán begyűjt mindannyiunkat.

Amióta ember az ember, mindig különleges szeretett volna lenni. Közepesen sikeres hadvezérek már az ókor hajnalán úgy vésették fel a nevüket a diadaloszlopokra, mintha legalábbis fél­istenek lennének. Petronius a Trimalchio lakomájában nemcsak a római étkezés világába kalauzol bennünket, de kiderül az is, hogy a Kr. u. első században pontosan olyan taplók voltak az újgazdagok, mint manapság.

Évszázadokkal később az angol Thackeray pedig önálló művet (Sznobok könyve) szentelt azoknak a polgártársainknak, akik tiszteletre méltóak szeretnének lenni, miközben semmi tiszteletre méltó nincs bennük.

Különlegességi tudatunkban tehát semmi újszerű nincsen, nagyravágyásunk korokon át ível, de az mégiscsak példátlan, hogy erre a cseppet sem vonzó emberi tulajdonságra iparágak épüljenek, mint a XXI. században. A modern nyugati ember nem egyszerűen mutogatja a vagyontárgyait, és azok közül is leginkább azokat, amelyek brandként a leg­elfogadottabbak, hanem valósággal letargiába esik, ha nem birtokolhatja őket. Ha nincs semmink, akkor a gyermekeinknek adunk olyan neveket, amelyek jobban illenének egy fejfájás-csillapítóhoz, mint egy élő emberhez. A magazinokból, reklámokból tökéletes testű, de szemmel láthatóan csekély értelmű emberek kínálnak tanácsot, termékeket, persze rendszerint valami ócskaságot, amelyet azonban elegyítenek a különlegesség látszatával. Érvényes ez a párválasztásunkra éppúgy, mint a hajsamponunkra – azt hazudják, hogy más, jobb leszel, ha nekik hiszel, nem a tapasztalataidnak. Már ha vannak, persze.

Falun lakva gyakran, ha nem is naponta járok be Pestre, és ma már szinte el sem hiszem, hogy valaha ott éltem. A zaj, a füst, a tömeg, a durva jelenetek már nem tartoznak a mindennapjaimhoz, ezért jobban felfigyel az ember az apró kellemetlenségekre. Egy-egy ilyen rövid városi sétámon, amely jobbára a munkahelyemig tart, és onnan vissza, mindenféle furcsa figurával találkozni. Láthatóan különlegesek szeretnének lenni, ezért a legkézenfekvőbb megoldást választják: a külsejükkel kezdenek valamit, hogy azonnal felfigyeljenek rájuk az emberek. A fiatal férfi igazi piperkőc, minden drága és puccos rajta, magabiztosan nyomul méregdrága napszemüvege oltalmában, a cipője ötvenezres mokaszin, az inge árából jóllakna egy tíztagú család. A fiatal lány valósággal felkínálja magát az utcán: nyilván megsértődne, ha – hmmm – hetérának neveznénk, pedig közszemlére tett mellei, kis farmernadrágból kikandikáló feneke és virító hasa cégérként jelzi, hogy mit gondol a saját teste hivatásáról. A szénné tetovált, piercinges, kilyukasztott fülű srác is alighanem azt hiszi, különlegességi fokot lépett, holott inkább viszolyognak tőle az emberek, nem pedig csodálják, ahogyan szegénykém képzeli.

Ezek a járókelők egytől egyik azt hiszik, hogy különlegesek, miközben nem. Illetve nem tudjuk, milyenek. Csak az látszik, hogy semmit nem tudnak magukról, keresgélik az útjukat, de nem ők szabnak saját maguknak irányt, hanem az elvárások, a divat, a mások véleménye szerint sodródnak. Nem önmagukért, hanem a közfigyelemért öltöznek, ezért végeznek magukon műtéteket, ezért alakítják át a testüket, ha úgy érzik, lemaradnak a versenyben.

Miközben az igazság az, hogy csak néhány évtizedünk van valamiféle választ találni a kérdésre, hogy miért is vagyunk a világon. És a végén a kaszás egyformán begyűjt mindannyiunkat. Elfelejtettük Villont, aki igazán nagyra értékelte a szépséget, a hatalommal párosult csáb­erőt, de mégis megkérdezte: hol van már a tavalyi hó? Ami az ifjú divatcsászárnak valamennyire jól állt, vén fejjel már kéjencségnek tűnik; a kis szexi tündibündi rosszkedvű vénasszony lesz; és a tetovált-piercinges külalak sem igazán passzol az aggastyánkorral.

A régi görögök úgy tartották, hogy az ember inkább fiatalon, ereje és szépsége teljében haljon meg, mert így egyrészt örökké ifjú marad, másrészt elkerüli az időskor kellemetlenségeit. Ha nem is osztjuk ezt a véleményt, egy biztos: ha sokáig élünk, alkalmasint még nevetségesebbé válunk különlegességi hóbortjainkkal. A vén kamaszok, az örök gimnazisták nem szükségszerűen kedvesek, inkább nevetségesek, sokkal nevetségesebbek, mint fiatalkorukban. Elkerülhetjük ezt a szégyenletes sorsot, ha legalább néha feltesszük a kérdést, jó-e nekünk, amit csinálunk, jól érezzük-e magunkat a bőrünkben?

Mert hajszolhatod az élvezeteket, persze csak ha szükségszerűnek érzed, de ha különlegességi érzésedet csakis ez dagasztja, akkor ostoba fajankó lettél. Időnként állj meg egy pillanatra, és emlékezz arra, hogy nem vagy örök életű! Hogy a halál bármikor, bármelyik pillanatban eljöhet érted. És hidd el, a menő napszemüveged, a szexi kis popsid, a kedvenc orrkarikád nem mentesít az elmúlás alól.

Mi lenne, ha elkezdenél élni?

Hogy ez pontosan mit jelent, annak a kulcsa ebben a mondatban rejlik: nem vagy különleges. Nem jár neked se több, se kevesebb, te is csak halandó, tévelygő, törékeny ember vagy, mint bárki más.

Ha ezt megérted, kezdődhet a manírok és szerepek nélküli, valódi élet. Ne különleges, hanem önmagad legyél, és töltsd hasznosan a kiszabott időt!

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Belföld (5) Mozi világ (440) Gazdaság (623) Gasztronómia (539) Egészség (50) Sport (728) Mozaik (9) Vetítő (37) Alámerült atlantiszom (142) Emberi kapcsolatok (36) Flag gondolja (33) Mondom a magamét (3928) Politika (1571) Rejtőzködő magyarország (171) Heti lámpás (213) Autómánia (61) Szépségápolás (15) Kultúra (4) Életmód (1) Történelem (12) Nagyvilág (1414) Irodalmi kávéház (469) Jobbegyenes (1598) Tereb (137) Tv fotel (65)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>