Konkrétan arra gondolok, hogy mint minden más ebben a hazában, ismét ketté, pontosabban jobbra és balra hasad a színházi szakma. Amiben az a legszörnyűbb, hogy az esztétikai állásfoglalást, vagyis, hogy egy színházigazgató vagy színész történetesen mennyire felel meg az én ízlésemnek, rögvest politikai mákonnyal vegyítik.

Ha valami, ez rosszkedvet okoz.

Mert kérdem én: hogy Cserhalmi György és Rost Andrea éppen milyen szervezetbe lépett be vagy lépett ki, azonmód karakteresebb vagy silányabb művésszé teszi őket? Akkor most Cserhalmi és Rost az övék vagy a miénk? Túloldal, figyelem: és Eperjes Ká­roly? Vidnyánszky Attila? Nehezen találja a szavakat az ember, mert a Dögkeselyű, a Kísértet Lublón, A hetvenkedő katona akkor is ezerszeresen érvényes, ha nevezettek cigánykereket hánynak akármelyik akadémia nyitóelőadásán.

Engedtessék meg a kívülálló, a néző véleménye: engem történetesen nem érdekel, hogy a művész melyik szekértáborhoz tartozik. Valamikor érdekelt. Akkoriban, évekkel ezelőtt az ember szerette az emlékezetébe vésni, hogy éppen kivel igen, és kivel nem, de aztán a terjedő pártpolitikai fertő és a magyar kultúra kormányokon átívelő cserbenhagyása leszoktatott a felesleges kérdésekről.

Mert – és ebben talán egyezzünk ki – a nemzeti kultúra nem a politika szolgálólánya. Amikor Márai azt írta, hogy nemcsak rossz író, de rossz olvasó is létezik, elfelejtette hozzátenni, hogy bizony, rossz politikus is van. Azt pedig a történelem ciklikus mókájának kell tartanunk, hogy a hatalomhoz törleszkedő, gerinctelen figura is örök és elpusztíthatatlan ebben a világban.

Így aztán engedje meg a tisztelt olvasó a személyes méltányosságot, hogy a művészben az embert és a hivatást tekintsük, ne a közéleti vallomásokat. Magunk között szólva az égvilágon semmi szükség arra, hogy jeles alkotók állandóan hűségnyilatkozatot tegyenek, és hitbéli indíttatásból, karrierizmusból vagy egyszerű gyávaságból állandóan oltalmat kérjenek a nagy emberektől.

Saját táborunknak, a magyar jobboldalnak esztétikailag, ízlés­ben, világnézetben is különbnek, jobbnak kell lennie a szo­ciálliberálisoknál. Ha hiszünk abban, hogy nemzeti ügyekben „odaát” kevesebb a mondanivaló (a sorozatos packázások, érzéketlenségek, tovább megyek, aljasságok miatt ez nem túlzó feltételezés), akkor nemcsak irányt szabunk, de felelősséget is hordozunk. Rajtunk áll vagy bukik, hogy művelt, okos magyarok élnek-e itt száz év múltán, vagy valami legyalult agyú, konzumidióta fogyasztótömeg.

Ebben a felelősségteljes szellemi ütközetben édesmindegy, melyik kortárs színészünk és rendezőnk hova áll. Nem számít. Talán ők sem tudják, nem érzékelik: ami a nemzet emlékezetében megragad majd belőlük, az mindenképpen a művészetük, nem pedig emberi ütközéseik, politikai állásfoglalásaik.

Eszébe jut bárkinek is olvasás közben, hogy az Erdély-trilógia írója direktóriumi tag és/vagy magyar plebejus nacionalista volt egyidejűleg? Fontos ez? Az emberi személyiség magától értetődően nem pártlogókból épül fel, és a művész aligha követ el nagyobb merényletet a jövő ellen, mintha éjjel-nappal politizál, ahelyett, hogy pillanatfelvételt készítene a maga koráról.

Engem éppen ez bánt a legjobban: a jelenismeret és a jövőbe tekintés feltűnő hiánya a magyar szellemi életben. Olvassunk Szekfű Gyulát: száz–százötven éve egymást követő reformnemzedékeknek bőven akadt cselekvési terve és jövőképe, mi pedig rágódunk a megemésztetlen múlton, és sóhajtozunk, hogy mi az ördög lesz velünk.

Ezen a helyzeten változtatni valamennyi magyar művész kötelessége. Akár egységben, akár elszigetelve, de a honi kultúra jövőjéről is jó volna néha szólniuk, nemcsak arról, ki kit szeretett volna – utólag, bemondásos alapon – a Nemzeti Színház élén látni.

Szentesi Zöldi László - magyarhirlap.hu