Ma 2020 augusztus 14. Marcell napja van. Holnap Mária napja lesz.
21366e8a0975333c559e4b88df69a637.jpg

Olaszliszka Újpesten

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Megszúrtak egy gyereket. Egy tizenhét éves kamaszt. Valahol Újpest közepén, a meccs előtt.A Fradi–Újpest előtt. Ez a Fradi–Újpest, ez valami fétis.

S állítólag ehhez valahogyan muszáj viszonyulni. Ahogy Hofi Géza annak idején remekül kieresztette a felgyülemlett gőzt a Kádár-rendszer dögszagú kuktájából, úgy ereszti le a gőzt egy Fradi–Újpest… Miből is?
Ez a kérdés, tényleg: hogy miből…

S ez a miből, ez a fétis. S ehhez muszáj valahogyan viszonyulni. Ehhez a mérhetetlen frusztrációhoz. Mély és átláthatatlan sikertelenséghez. Redves, barlangi kilátástalansághoz. Az istenverte, átkozott ostobasághoz. A biliárdgolyó tömegű és simaságú agyak lefegyverző primitívségéhez. A tökéletes és ájult gondolattalansághoz. A múlttalansághoz és jövőtlenséghez. Amiből következően nem marad más, csak a pillanat…
A Carpe diem…

Istenem, hajdan Horatius arisztokratikus előkelősége volt ez, ez a Carpe diem. Horatiusé, akit aztán majd a mi előkelő s elvonuló Berzsenyink élesztget Niklán.
A mai Carpe diem a trágyaférgek öröme. S Horatiusból mára leginkább ez maradt: „Odi profanum vulgus!”

Bizony, bizony! Már Babitsunkat is majd’ kiközösítették emiatt. Pedig az ő elefántcsonttornyának tövében még valami élhető élet hullámzott. Hitekkel és tabukkal. Örökérvényű igazságokkal. Múlttal és jövővel. Átlátható és átélhető társadalmi hierarchiával. Nemzeti öntudattal.
A sok-sok igazságtalanság és szörnyűség között, mögött, alatt és felett volt akkor valami élhető élet, igenis volt.

S mára eltűnt. Odalett.
Megette, felzabálta a „haladás”. A mindenben kételkedés, a hit lerombolása, a tabuk ledöntése, az örök kételkedés, a liberalizmus. Ma már a „nemzeti nyomor” ölni akar. S ismét ideológiát barkácsol magának.
Amikor a kilátástalanság felsikolt, még van remény.
Amikor úgy dönt, hogy ő semmiről sem tehet, és elégtételt vesz, akkor közel a vég.

Akkor jön el Olaszliszka. Veszprém. A siófoki cigánymenet. Akkor verik tanárainkat az iskolában. Kosztolányi Aranysárkányában még csak a bármi áron feltörekvő, lelketlen, parazita idegenség mert kezet emelni a Tanár úrra, akit védett a korszellem. Ma már az öntudatra ébredt lumpenproli üt. Bárhol, bárkit, bármikor. Tanárt, mentőst, orvost, gyereket. És minden ilyen ütés és ölés mögött ott áll egy „jogvédő”, aki megmagyarázza. Aki kiállítja a menlevelet.
Ha cigány üt vagy öl, a liberális „jogvédők” írják a felmentést, mert ők ezen keresztül a kort védik. A korszellemet.

Ha magyar üt vagy öl, akkor a kor és korszellem engesztelhetetlen ellenségei emelik fel szavukat. Akkor jönnek a „veszettek”, és így beszélnek: „Siralmas, hogy hazánk sanyarú sorsát ismerve, még mindig vannak a szurkolóink között olyan barmok, akik nem tudják, hogy kik az ellenségeink, kik ellen kellene emberkedni. Nem a verekedéssel van bajunk, egy sportszerű egy az egy elleni bunyó edzi a testet, erősíti a jellemet, ahogy Dobó Istvánék is balhéztak anno a különböző vásárokban. De 15-en egyre, késsel? Reméljük, hogy amennyiben a rendőrök nem tudják elkapni, akkor a zöldek huligánjainak tisztességesebbjei tanítják majd móresre az elkövetőt.”

Micsoda siralmas, bégető és rémisztő butaság ez. Tizenöt-húsz beteg és gyáva állat nekiesik egy kamasznak, megszúrják, még nem lehet tudni, túléli-e, és ezeknek Dobó István jut eszükbe. S ha egyenként verték volna meg, akkor az nyilván rendben lenne. Ha egyenként vívnának késpárbajt, mert az egyik barom zöld, a másik meg lila, akkor nincsen semmi kifogásolható a dologban.
Ideológiát talált magának a szellemi-lelki nyomorúság. Nagyon nagy a baj…

Ideológiát talált magának, az élhetetlenségek és szörnyűségek mindkét széléről, és Horatius messze néz, s bizony-bizony, már ő sem hiszi, hogy az „arany középben vagyon a boldogság”…

Nem hiszi, s alig-alig hiheti. Hihetné. Hiszen agyonverjük tanárainkat. Agyon a gyerekeinket. S a gyerekeink egymást. S ha ez nem elég, ha ez nem edzi eléggé a testet és a lelket, hát akkor megölik egymást inkább. Megölik, brutálisan, kegyetlenül, aztán vizekbe, stégek alá rejtik a tetemeket, és mennek a kocsmába flipperezni. Aztán a pszichológus és a szociológus elemzi és megfejti, a „jogvédő” meg ráüti vagy a kóser vagy a fajmagyar pecsétet.

A Babitson felnőtt, maradék középosztály pedig retteg és már régen nem is érti az egészet. Csak érzi, hogy valami iszonyat közeleg. S egyre rémültebben kapaszkodik Horatiusba és Babitsba: „Odi profanum vulgus!”

Vagyis hát: „Gyűlöllek! Távol légy, alacsony tömeg!”
Ez a rémületes igazság. Sajnos.

Bayer Zsolt, magyrhirlap.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Szépségápolás (15) Vetítő (37) Mozi világ (440) Heti lámpás (243) Életmód (1) Nagyvilág (1451) Alámerült atlantiszom (142) Jobbegyenes (1818) Tereb (140) Irodalmi kávéház (489) Rejtőzködő magyarország (171) Mozaik (83) Politika (1571) Sport (729) Flag gondolja (33) Gazdaság (652) Kultúra (6) Történelem (14) Titkok és talányok (12) Tv fotel (65) Belföld (5) Emberi kapcsolatok (36) Egészség (50) Gasztronómia (539) Mondom a magamét (4722) Autómánia (61)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>