- 0
És bizony, ezt mindannyiunknak látnunk kell.
Íme Magyarország, íme Orbán Viktor – a „jelentéktelen”, a „lesajnált”, az „elszigetelt”
A filmben megszólaltatnak diákokat is – a magyar ifjúság nevében például Balthazar Varga (?) és Raul Pederneff (?) szörnyülködik.
Az igényesség és a precizitás mindig is a németek jellemzője volt.
Közszolgálati csatornájuk, a szebb napokat látott ZDF a jelentéktelen, lesajnált, elszigetelt Orbán Viktorról és Magyarországról készített műsort.
Szokás szerint megkereste és megtalálta azokat a honi figurákat, akik szívesen szállítják az érveket egy retrográd, élhetetlen, diktatórikus Magyarország-képhez.
Vállat is vonhatnánk az igénytelenség és pontatlanság dáridóját látva, de tapasztalatból tudjuk, nem mindegy, mit gondolnak rólunk a Nyugaton. Az első világháború után annyi empátiával és hozzáértéssel huzigálták a határokat itt Közép-Európában, mint Afrikában szokták a gyarmatokon. A második vége felé pedig, Jaltában, egy papírfecnin odalöktek minket (a győztes lengyelekkel, a felemás csehszlovákokkal és az áruló románokkal együtt) a szovjeteknek. Most párezer négyzetkilométernyi bonyolult történelmű és identitású régió átengedése helyett
évekig tartó háborúba bonyolódnak az oroszokkal és Putyinnal; anno szó nélkül mondtak le több országról is Sztálin javára.
A filmet ugyan nem látták el „erős idegzetűeknek” felirattal, de azért a nemzeti-konzervatív nézők jó ha így készülnek.
„Aki felforgatja Európa értékrendjét” – így jellemzik a sokszor csak áttételesen emlegetett, ám meg nem szólaltatott főhőst, akire a cím is utal: „Orbán Viktor nemzeti cirkusza”; illusztrációként benézhetünk a Fővárosi Nagycirkusz előadásába.
Az egész produkció hangvétele nagyjából egy észak-koreai közeget idéz meg, hemzseg a tárgyi tévedésektől és a rosszindulatú csúsztatásoktól.
Tulajdonképpen a harmadik percben ki lehetne kapcsolni, amikor a pedagógustüntetésen részt vevő matematika-kémia-angol szakos tanárnő azt állítja, hogy heti 60-80 órát tanít. Ez napi 12-16 óra lenne, mivel a magyar közoktatásban a hétvégék szabadok. Minden egyes nap reggel 8-tól este 8-ig, 10-ig folyamatosan. A kötelező heti óraszámnál negyven-ötven órával többet? Ilyen a világon nincsen. Ez még esti és levelező tagozattal, túlórákkal együtt is lehetetlen, ha pedig esetleg délután magánórákat ad, akkor nem stimmel a havi 500 eurónál (szűk kétszázezer forintnál) kevesebb fizetés.
Megszólaltatnak diákokat is, a magyar ifjúság nevében például Balthazar Varga (?) és Raul Pederneff (?) szörnyülködik.
Következik Molnár Áron (noÁr), „Magyarország egyik legismertebb filmszínésze”. Megtudjuk tőle, hogy aktivista mivolta miatt feketelistára került. Valószínűleg tucatnyi magyar színész lett volna, aki a Hadikban a szerepét szívesen és legalább olyan jól eljátszotta volna, de hát ők nem voltak feketelistán…
NoÁrnak egyébként annyi jutott eszébe a Hadik kapcsán, hogy II. Frigyes homoszexuális volt. (Nem viccelek, tényleg!)
Vannak, akik az ilyesmit számontartják? Listát írnak arról, ki az és ki nem? Esetleg viseltethetnének kis rózsaszín kitűzőt is? Ezek a nagy liberálisok hozakodnak elő folyton mások származásával és magánügyeivel. „Mennyi remény van arra, hogy az ország megszabaduljon ettől a kormánytól?”, kérdezi a velejéig demokrata német riporter. Segítünk, ha már ez a másik demokratának, a riportalanynak nem jutott eszébe; ez roppant egyszerű, el kell veszítenie a következő választást. Nálunk ez így működik.
Molnár szerint viszont forradalomra van szükség, amihez düh és remény kell.
Az örökösen forradalmat vizionáló pár száz fős tüntetések vezetőinek üzenjük, hogy ha a kérdést kivisszük az utcára, mi is vagyunk pár millióan dühvel és reménnyel, hogy noÁrék szellemét visszagyömöszöljük a palackjukba.
Az ellenzékieskedés tipikusan jól hoz a konyhára, hiszen Molnár Áront különben a kutya sem ismerné. (ld. még Pankotai Lili.) Ungváry Krisztián is ellenzéki akcióival, megnyilvánulásaival tartja magát az ismertségben. (Fütyülés a Fidesz nagygyűlésen, időnként egészen durva megszólalások, például Mindszentyről.)
A történész szerint az a fő baj, hogy a magyar kormány szerint mi ártatlanok vagyunk, hiányzik Ungvárynak a bűnös nép mítosz,
a 65 évig kötelező merjünk kicsik lenni, utolsó csatlósok vagyunk és megérdemeltük a sorsunkat alapállás. Az Alkotmány utcai Trianon-emlékműről az ugrik be neki, hogy ami számunkra tragédia, az másoknak szerencse. És itt jön a Medgyessy-féle koccintós történelemszemlélet: helyezkedjünk a románok, szlovákok, szlovének bőrébe, és máris jobban érezzük magunkat! Magyarország mindig elutasította a kisebbségek jogait, mondja Ungváry, elfeledve, hogy az utódállamok aztán ennek a sokszorosát játszották és játsszák le velünk szemben.
Mindjárt fel is jelenti az emlékművet a deutschoknál, hogy vannak itt olyan településnevek, amelyek nem tartoztak ezer évig Magyarországhoz.
(Valóban, lehet, hogy csak öt- vagy nyolcszáz évig, viszont már legalább harminc éve Szlovákia részei.)
Ungváry nem említi, de Trianon okai között szerepeltek sok más mellett a Nyugat téves ismeretei, a Monarchiát a népek börtöneként ábrázoló korabeli ZDF-ek. Az érvek egyik serpenyőjét már épp eleget tömték honi hazaárulóink és az ellenérdekelt szomszédok. Jó volna, ha a hazaárulók új generációja nem kezdené ezt előlről, hanem – ha már szót kapott a német tévében – megpróbálná megtölteni a másik serpenyőt.
Vajon mikor adatik meg, hogy egy jó nyugati kapcsolatokkal bíró hazai értelmiségi nem a nemzet mocskolására, hanem a mi szempontjaink bemutatására használná fel a Lajtán túli nyilvánosság lehetőségét?
Végre valaki beszélhet a nyugati tévében, és ahelyett, hogy elmondaná, milyen égbekiáltó igazságtalanság volt Trianon (mert minden szempontból az volt!), még minket becsmérel, nagyjából egy dákorománba oltott Scotus Viatorként. Nyilvánvaló, hogy véletlenül sem kérdeznek azok közül, akik nem a megadott séma szerint felelnének.
Ezek az önfeljelentések nem Orbánnak, nem a kormánynak ártanak, hanem azt a képet erősítik, miszerint a magyarok nem demokraták, a magyarok elnyomják a kisebbségeket, a magyarok gonoszak, megérdemelték a sorsukat, nem is úgy volt, ahogy ők mondják stb. Egyáltalán nem mindegy, hogy a legközelebbi pozíció-osztásnál miként állunk.
Persze, csinálhatunk mi bármit, hiába engedtük ki az NDK-sokat, járultunk hozzá az egyesítéshez, a németek a legádázabb ellenségeinkké lettek.
Az én generációm legalább ezt megtanulta: sose tegyél gesztust nekik.
A stáb nem éri be ennyivel; az elnyomott, érvényesülési lehetőségeitől megfosztott balliberális kulturális élet újabb ikonikus alakja, Nyáry Krisztián sírja bele máris a kitépett tollú írók sirámait a német kamerába. (A wikipédia szerint az elmúlt évtizedben bő tucatnyi könyve jelent meg, több színházi bemutatója volt és vagy húsz interjút adhatott. Vagyis nézetei az Orbán diktatúrában nem kaphattak nyilvánosságot…)
A narrátor közben az összes klisét felmondja a kormányról, amely sötétségben akarja tartani az embereket, hogy irányíthassa őket, elűzi a művészeket, megnyomorítja a szabad gondolkodókat és nacionalista propagandával fedi el saját bűneit…
A magyar viszonyok reális bemutatásakor megtudhatjuk, hogy a parlament 3 éve megbénult, azóta Orbán Viktor rendeletekkel kormányoz.
(Közben ugyan volt egy választás…) Egy háromperces, képzelhető milyen mély elemzés erejéig szóba kerülnek a magyarság ázsiai gyökerei, de megtudjuk azt is, hogy a budapestiek számára a békaláb (?) egy kedvelt ínyencség.
Hát, ennyire vehető komolyan az egész.
Csák János mint egyetlen nem ellenzéki megszólaló elmondja, hogy nálunk lehet bármiről beszélni, akárki adhat interjút – és lám, tényleg így van –, bár
a riporter szerint minden az abszolutizmustól bűzlik,
arra azonban nem képesek, hogy a magyar miniszter nevét helyesen (nem Czák, hanem Csák) kiírják.
„
Minden szál egy Budapesttől délre fekvő kis faluban fut össze.
” Ez volna Felcsút, ami határozottan nyugatra van a fővárostól.
Legalább egy 1944-es katonai térképet megnézhettek volna, akkoriban biztos jobban eligazodtak.
Még az enyhén szellemi fogyatékos benyomását keltő Hadházy Ákost sikerült megszólaltatni, aki szerint az Orbán család gyakorlatilag ellopta az EU-s pénzeket,
de ezek az információk csak az ország 20 %-hoz jutnak el, míg a propaganda mindenkihez...
A végén belekukkantunk az inotai fesztiválba, ahol idegesítő gépzenére vonaglanak fiatalok. „Végre”, mondja a riporter, bár ez a kis európaiság sem tudja ellensúlyozni azt a monokultúrát, amit a magyarkodás, a néptánc meg az ezeréves identitás jelent.
Forrás: Bádog - Bayer Zsolt blogja
