- 0
A minap összeült Bécsben Heller Ágnes, Paul Lendvai és Bauer Tamás. Azért ültek össze, amiért ők és társaik össze szoktak ülni jobboldali kormányzás idején: elsiratni a magyar demokráciát meg előrevetíteni a diktatúra és a pogromok rémét.
Ott ült velük szemben a százfős hallgatóság, no és persze a média. A százfős hallgatóság alélt volt a gyönyörtől, hogy egy levegőt szívhat e három kultúrhérosszal, a média pedig odament tenni a dolgát: felnagyítani, megkérdőjelezhetetlenné tenni a három ismert karakter szavait, véleményét, vádjait, rágalmait, nyomorúságát és bánatát.
Ül a három jól ismert karakter a pódiumon, a háttérben Franz Vranitzky egykor volt osztrák kancellár „ministrál a fekete miséhez”. Nézem őket. Először csak az tudatosodik bennem, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Ők valahogy mind elkezdenek Heller Ágnesre hasonlítani egy idő után – majd figyeljék csak meg, Konrád Györgyöt már össze is keverhetjük vele egy búbánatos alkonyatban. De ez a kettő is: asszonyosak, „hellerágnesesek”…
S aztán mindegyiknél ott a hibátlan múlt.
Bauer Tamás 1966-ban lépett be az MSZMP-be. Ami logikus lépés annak ismeretében, hogy honnan jött. Mert önmagában természetesen semmit sem jelent, hogy ki az apja valakinek, de ha nem következik be hamar a nyílt és látványos lázadás, akkor azért csak meghatározza az emberfiát a családja. Így határozta meg Bauer Tamást az apja, a „körmös Bauer”, a keményvonalas kommunisták egyik legszadistább kihallgatótisztje.
Szóval Bauer 1966-ban, húszévesen belép az MSZMP-be, ahonnan 1974-ben kizárják. Álljon itt - mert nagyon jellemző! -, hogy miért: azért, mert ellenezte az abortusz szigorítását. Hát persze, Istenem… S innen vezet Bauer útja az SZDSZ-be s onnan Gyurcsány ölébe.
A másik hibátlan pedigré Lendvai Pálé.
Ő ifjúkorában a Szabad Nép, majd az MTI újságírójaként dolgozott. Olyan nagyszabású remekművek kötődnek hozzá, mint a Tito, a magyar nép ellensége (1951) című rákosista propagandaanyag. Horváth József, Kádár titkosszolgálatának vezetője a Tábornok vallomása című, 1990-ben megjelent kötetében így emlékezik Lendvai Pálra, legkedvesebb tanárára: „Végtelen tapintattal irányított. Ő úgy javasolta a tennivalókat, hogy nekem csupán bólogatni, egyetérteni kellett.” S hogy hol oktatta Lendvai Horváthot? Hát az ÁVH szombathelyi karhatalmi ezredének pártbizottságán. Aztán emigrált Lendvai Bécsbe, és azóta ő az egyik megmondóember, már ha demokráciáról, európaiságról és persze Magyarországról van szó.
S a legkiválóbbak legkiválóbbika: Heller Ágnes. A vegytiszta kommunista. Még az MDP-ben kezdte pályafutását, s egy kicsit mindig „balra” állt a fennálló és létező kommunizmushoz képest (ebben hasonlítanak hozzá leginkább kései utódai, Demszky és Haraszti Miklós, a két derék maoista…). Majd 1956 után - ahogy ő fogalmaz: „kényszer hatása alatt” - megtagadja a forradalmat, és marad a „rendszerben”, ahonnan 1977-ben emigrál, és kiváló múltjának köszönhetően szédítő karriert fut be a dicső Nyugaton.
Ahogy elnézem őket, rádöbbenek, miért talált ennyire egymásra a ’68-as nyugati értelmiség meg az innen emigrált, vérkommunista gyökerű értelmiség.
És most ülnek fent a pódiumon, és megmondják a frankót. Megmondják, hogy vége a demokráciának, és jön az iszonyat, a rettenet, a borzalom.
Tudják amúgy, mi a bajuk e kiváló elméknek és egzisztenciáknak? Az, hogy zsenge ifjúságuktól kezdve mindig ők voltak az igazság birtokosai, az egyedül érvényes üdvtan letéteményesei és hordozói. Üdvtanok jöttek-mentek - ők maradtak. Végigmentek a nem is olyan hosszú úton a körmök letépésétől és Tito, a magyar nép ellenségétől a globális-liberális szabad kapitalizmusig, s e hosszú úton csak a személyek voltak állandóak, na meg az abortusz igenlése.
És most rájuk dőlt az egész beteg világuk.
De nem akarják tudomásul venni.
S ezért ez a mostani rágalomhadjárat több mint a szokásos nemzet-, tradíció- és keresztényellenesség. Ez most a fontos, mérvadó, releváns és igaz dolgoktól való kényszerű búcsú.
Eddig sem volt soha semmi közük a fontos, mérvadó, releváns és igaz dolgokhoz. De hosszú-hosszú évtizedekig elhitették önmagukkal - és ami ennél sokkal rosszabb: az egész világgal! -, hogy mindehhez csak nekik van közük.
És a valóság most kikandikál a szomorú és szánalmas huszadik század hosszú, fekete köpönyege alól.
És a kifogástalan pedigrék ideje lejár. Végleg és örökre.
Ettől olyan mérgesek. Ezért hazudnak dühödtebben és többet, mint egész eddigi életükben.
„Közönyös a világ… az ember
Önző, falékony húsdarab,
Miképp a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.”
Hát ezért.
Sebaj. Talán most végre, egyszer, csak a változatosság kedvéért, hátha sikerül mindent másképpen csinálni. Az önző, falékony húsdarabok akarata és mindent átfogó, elborító hálózata ellenére. Ámen…
Bayer Zsolt - magyarhirlap.hu