Nem is sejtette ő, hogy ez a „ha Szvatopluk, akkor Szvatopluk” egyszersmind a mai szellemi élet (szellemi?! – Istenem!) toposza.

Egy végképp hanyatló, pusztuló civilizáció, társadalom és kultúra jelmondata. Frappáns összefoglalása mindannak, ami elviselhetetlen, kibírhatatlan, tűrhetetlen – s amit szemlesütve elviselünk, kibírunk és tűrünk. Még egy rövid ideig.

A fenti mondat Sólyom László szlovákiai megalázását volt hivatva kommentálni. A fenti mondat mintegy összefoglalta mindazt, amit egy hanyatló, pusztuló civilizáció, társadalom és kultúra apostolai leszűrtek abból a tényből, hogy a Magyar Köztársaság elnökét kitiltották Szlovákiából. Történt ugyanis, hogy a kitiltás tényéből természetesen heves vita kerekedett, s ebből a vitából kivette részét ő, Orosz, a toposz is. Toposza mindannak, ami elviselhetetlen, kibírhatatlan és tűrhetetlen. S fel­-
hívott Orosz egy felvidéki magyar értelmiségit, s kifejtette neki, hogy nem szabadna minekünk, magyaroknak, Szent István-szoborral hergelni a szlovákokat. Majd summázott: „És ha Szvatopluk, akkor Szvatopluk.” Vagy­is: itt az idő, hogy feladjuk az ezerszáz esztendős történelmünket, mert ettől lesz béke az Európai Unióban.

S tudják, mi a legrémesebb?

Hogy jelen pillanatban mindez alig-alig érdekel bárkit is. Jelen pillanatban a boldogtalan együgyűség nap­jait éljük. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” Hát, barátaim, még csak nem is boldogok, s még csak nem is az övék...

De lássuk azért a hiábavalóság és az önfeladás stációit!

Először ezt mondták: ti, magyarok, mondjatok le a történelmi hazátokról, s cserébe kaptok egy államot. S még hozzátették: a történelmi hazán kívülre rekedt magyarjaitokért ne aggódjatok, őnekik lesz önrendelkezésük, autonómiájuk, örömük és boldogságuk. Hazudtak.

Másodszor ezt mondták: ti, magyarok, mondjatok le a nemzetetekről. Azokról a határon kívül rekedtekről. Ne törődjetek velük. Cserébe marad az államotok – a nemzet úgyis idejétmúlt, felesleges, múlt századi, avítt entitás. S lőn...

Harmadszor ezt mondták: ti, magyarok, mondjatok le az államiságotok egy részéről legalább. Az állam is idejétmúlt, felesleges, múlt századi, avítt entitás. Mostantól magasabb régiókban szerveződünk, egyesülünk. S lőn...

Negyedszer ezt mondták (éppen mondják): ti, magyarok, mondjatok le a nyelvetekről és a történelmetekről. A nyelv és a történelem éppen olyan idejétmúlt, felesleges, múlt századi, avítt entitás.

„Ha Szvatopluk, akkor Szva­topluk.”

Ez van éppen.

Nyelvtelenség, múlttalanság. Melyből következik sorsszerűen a sorstalanság.

Illyés még így sóhajtott:

„Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat / kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén / néha a kíntól, / többször a béna dühtől, megalázott. / Elhagytak szellemeid. // Újra a fű közt, a / gazban, az aljban. / Mint évszázadokon át a behúzott / vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem / fáj fejem aggjai közt. A / nádkúpban remegő lányok közt, mialatt / átrobogott a tatár. A / szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak / néma ajak-mozgás mímelte a szót, / mert hangot sem tűr a török, mert / arcba csap ostor –: / most mutatod meg, / most igazán – nekem is, mire vagy jó, / most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek / kőharapó erejét.”(1)

Ebből maradt az, hogy „ha Szvatopluk, akkor Szvatopluk”.

S a bizonyosság, amit el sem hiszünk, mert olyannyira képtelenség, s mert nyálfolyató idióták lettünk. A bizonyosság, hogy ami megtörténik a határon túli magyarokkal, az mindjárt megtörténik mivelünk is. A szerbek szakmányban verték és verik az ottani magyarokat – s lám, 2006 októberében idehaza is össze lettünk verve. S idehaza, Túró Rudi-országban is a nemzeti zászlót lengetőkre vadászott a rendőrség, s azokat ütötte legvadabbul.

Most itt a szlovák nyelvtörvény. Ne legyen kétségetek, s emlékezzetek szavamra: hamarosan idehaza is lesz majd „nyelvtörvény”. Arról fog szólni, hogy nem is annyira fontos mindenhol és mindig magyarul, s csak magyarul beszélni. Elég magyarból az SMS-nyelv, s kell hozzá még ötszáz angol szó. Ezzel leélhető egy élet.

„Összemosolygás nyelve; a titkon / össze-világló könnyek nyelve; a hűség / nyelve; a föl nem adott hit / tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság / (percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta / mögötti szabadság) / nyelve; tanár-kigúnyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, / összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska / nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert / gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert / nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú / főnök előtt habogó veterán / nyelve; a rendőrőrsön azonnal / fölpofozott gyanúsított / mélyebbről fakadó tanúság- / tétele, mint Lutheré; / kassai zugárus, bukaresti cselédlány, / bejruti prostituált szüle-hívó / nyelve; köpések- / mosta, dühpírja-törölte / orcájú fiaid közül egy, íme: / szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábad elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”(2)

Illyés nyelve, lám-lám, már nem is érthető, igaz?

S akkor fog majd kiteljesedni, kigömbölyödni, megtokásodni a magyar jóság, a magyar béke, a magyar jövő, amikor a felvidéki magyarok Szvatopluk-szobrot avatnak Komáromban.

Ha már majd történelmünk sem lesz, csak mások írta, mások jóváhagyta – akkor eljövend a boldogság.

Ők, a toposzok, ők akarják ezt. S akkor is ezt akarják, ha nem is sejtik, hogy ezt akarják. „Ha Szvatopluk, akkor Szvatopluk” – ebből a mondatból, ebből a világlátásból nincsen visszaút. Nincsen vita, nem lehetséges beszélgetés és párbeszéd. Ez két külön bolygó.

S csak egy megnyugtató van, mégis. Hogy nem fog nekik sikerülni. Harc lesz ez, életre-halálra.

„Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.

Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.

Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.

Szájam kigyulladt viziókat
kiabál.

Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.

Kuckóba, sáncba, rongyba, harcos
feletek.

Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.

Sírtam miatta, én is, én is,
beh korán.

Én is zokogtam hosszú, véres
lakomán.

Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást.
De láttam egykor kánaáni
aratást.

Kerek eget, mely egy családot
ölel át.

Parasztleányok hercegnői
derekát.

Bő dáridót, mely könnyeinkbe
belefúl.

Ifjú erőt, bűnt tékozolni
pazarul.

Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.

Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.

Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.

Ábrándomat, mely életemre
sebet üt.

Hajnal felé a múltba rívó
hegedűt.

A délibáb vizében úszó
gabonát.

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő
habon át.

Halottjaim csontját a földben,
halavány,

matróna-arccal, mélyen alvó
nagyanyám.

Rokontalan, sívó magányom
egyedül.
A hosszú őszt, mely visszanézve
menekül.

Jaj, életem engem bilincsbe
veretett.

Élő bilincs, forró bilincs, te
szeretet.

Bilincsbe jár mindig a tiszta
szerelem.

Ember-jussom testvér-bilincsben
perelem.

Haraptam ezt és kincsre vágytam,
ami nincs.

Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs.

Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,

Arany János bűvös szavával
mulatott.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.

Holtomban is csak erre járok,
keleten.

Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.

De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.”(3)

Nektek marad Szvatopluk. Mi pedig élünk majd tovább. Legfeljebb nélkületek…

Jegyzetek: 1.: Illyés Gyula: Koszorú; 2.: i. m .; 3.: Kosztolányi Dezső: Életre-halálra.

 Bayer Zsolt, magyarhirlap.hu