„Hétköznapokon pedig a reggeli dicséret ünneplése így történjék: a hatvanhatodik zsoltárt antifóna nélkül kissé lassan mondják, mint vasárnapokon is, hogy mindenki odaérjen az ötvenedikre, melyet antifónával mondjanak. Utána más két-két zsoltárt mondjanak, amint szokták; vagy­is hétfőn az ötödiket és harmincötödiket, kedden a negyvenkettediket és ötvenhatodikat, szerdán a hatvanharmadikat és hatvannegyediket, csütörtökön a nyolcvanhetediket és nyolcvankilencediket, pénteken a hetvenötödiket és kilencvennegyediket, szombaton a száznegyvenkettediket és a Második Törvénykönyvből a kantikumot, amelyet egy Dicsőséggel osszanak két részre. A többi napokon pedig énekeljenek egy-egy kantikumot a prófétákból, mindegyiket a maga napján, ahogy azt a római egyház énekli. Erre következzenek a Laudate zsoltárok, majd az olvasmány az Apostol leveleiből könyv nélkül, majd a responzórium, a Szent Ambrus-i Himnusz, vers, az evangéliumi kantikum, a kislitánia és a befejezés. A reggeli dicséret és a vesperás ünneplése soha ne múljék el anélkül, hogy az elöljáró a végén mindnyájuk hallatára teljesen el ne mondaná az Úr imádságát, a Miatyánkot, az egymásnak okozott nehézségek tövisei miatt, hogy így az imádságban tett ígéret is – amikor azt mondják: Bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsátunk – kötelezze őket arra, hogy tisztítsák meg magukat az efféle vétkektől. A többi alkalommal azonban ennek az imádságnak csak utolsó szavait mondják hangosan, hogy mindnyájan felelhessék: De szabadíts meg a gonosztól.”

Szent Benedek a legszentebb, legmagasztosabb törekvést, Isten elérését és közelségét a legszárazabb, leghivatalosabb regulával, a lehető leghivatalosabb napirenddel szabályozza.

Olyan az egész, mint egy polgárjogi szerződés.

Mi ilyesféle részletességgel és pontossággal már csak a bankjainkkal szerződünk. Valamit valamiért…

És Szent Benedek tudta, hogy a transzcendens csak így, józanul, könyökvédősen ragadható meg. A mártírhalál, a máglya, az önkínzás, az ének kivételes alkalomra tartogatandó. És Szent Benedek ideje is más. Földi örökkévalóság, csönd, csontvázzá csupaszított élet időbe burkolva.

Utoljára valahol Utahban, a Promontory Summit közepén, ott, a furcsa csöndű félsivatagban éreztem hasonlót. Csak akkor még nem voltak fogalmaim. Nem volt tudásom, csak amit tanultam. Így a nyers élmény volt csupán enyém. Ezért aztán sokkal közelebb jártam a valósághoz, sokkal közelebb Istenhez. Sokkal többet mesélt a csönd, hiába nem tudtam semmit mondani meséiről. Mint amikor gyönyörűt álmodik az ember, s reggelre elfelejti…

S most, Szent Benedek regulájának csöndjében újra előlopakodnak a régi mesék. És éber vagyok. Hallom, amit hallottam eddig is, csak süket voltam és együgyű. És azt gondoltam, mindig tettekre van szükség, s a tetteknek következményei lesznek.

A mongol vagy kazah pusztában mi a tett következménye? A következő nap megélése, a mai túlélése. Nyugati ésszel és lélektelenséggel mindez fel nem fogható. Hiszen a nyugati ember nem lát olyan messzire, mint a következő nap. A nyugati ember az adott pillanatot látja, és a messzi jövőt képzeli. Mert nincsen regulája többé, csak kényszerei vannak és rögeszméi. Horizontja látszólag végtelen – valójában nevetséges. Horizontja: menekülés a jövőbe. És menekülés önmagába. A tettek és élvezetek világába…

„Ez az emberi lét egyik legnagyobb hazugsága, amikor a profán hatalmi érdek a szakrális áldozat szerepét játssza. Descartes a klérus hazugságrendszere ellen a harcot felvette, és kiépítette a humanizmussal szemben álló szenvedélytelen praxist, az egyetemesen emberivel szemben lévő despiritualizált és indifferens luciditást, amely a nappali férfi-tudat tulajdonsága a hétköznap erőfeszítésében, a felfokozott lélekjelenlétet, a személytelenített számítással, főként azonban minden életen kívüli és életen túli és életfölötti kizárásával, és a lét leszűkítésével merő földi életté. A luciditásnak csak életkategóriája van, szellemkategóriája nincs, ezért nem egyetemesen humánus, ezért nincs benne női és gyermeki és érett öreg, és nincs imagináció, képzelet, álom, művészet, vallás, nincs benne morál, és főképen nincs szeretet. (…) Ez az extrém luciditás Európában másfél ezer évvel ezelőtt egyszer már felvillant, amikor a görög mítosz felbomlott, de akkor az ember csak cinikus lett és frivol.(…) Az újkor elején a megrázkódtatás mérgezettebb volt. A középkori hazugságrendszer az emberiséget oly mélyen megsebezte, hogy desperát dühében csak egy tökéletesen vallástalan és elszántan életélvező világ felépítésére gondolhatott. Ebből a szempontból Descartes koncepciója tulajdonképpen trauma eredménye, és mindaz, amit a következő századok gondoltak, e traumából keletkezett. A legutóbbi négy évszázad minden korszerű elméletének jelentősége nem azon múlt, hogy az igaz volt, vagy sem, hanem azon, hogy a középkori klerikalizmus ellen táplált animozitásnak milyen méretekben és milyen radikálisan adott hangot. Az egész újkori fizika és asztronómia tulajdonképpen bosszú volt a Biblián. Teljesen függetlenül attól, hogy az elméletek a valóságnak megfeleltek vagy sem, az úgynevezett tudomány hatása azon múlt, mennyire tudta a klerikalizmus világképét kompromittálni. Később egy Kant vagy Darwin, vagy Haeckel, vagy Freud esetében alig marad más, mint vigyorgó káröröm, amelynek sikerült a középkort lelepleznie, és a szocializmus sem egyéb, mint gyűlölködő visszaköpködés az eredetre, vagyis a kereszténységre, és a materializmus sem más, mint bosszú a középkori spiritualizmuson.” (Hamvas Béla: Északi korona, Patmosz I.)

Az utolsó mondat teszi tökéletesen érthetővé, miért nem szerepelhet az Európai Unió alkotmányában a kereszténység. Sem mint fogalom, sem mint hivatkozási alap. Vagy ahogy Paul Johnson írja A modern kor – A huszadik század igazi arca című művében: „Marx, Freud és Einstein ugyanazt az üzenetet közvetítették az 1920-as évek számára: a világ nem az, aminek látszik. Az érzékszervekben, amelyeknek empirikus észleletei alakítják gondolatainkat időről és távolságról, helyesről és helytelenről, törvényről és igazságosságról, s az ember társadalmi viselkedésének természetéről – nem lehet bízni. A marxi és freudi elemzés ráadásul, mindegyik a maga módján, aláásta a személyes felelősség és kötelesség rendkívül fejlett érzékét az iránt a meggyökeresedett és objektíve igaznak tekintett erkölcsi szabályrendszer iránt, amely a 19. századi európai civilizáció középpontját alkotta. A benyomás, amelyet az emberek Einsteint olvasva szereztek –miszerint minden értékmérce viszonylagos-, az erkölcsi anarchiának ezt az egyszerre csüggesztő és felvillanyozó vízióját erősítette meg.”

Freud kimondja: „A fenyegető külső boldogtalanságot (…) az állandó belső boldogtalanságra cserélték a bűnösségérzés nyomására.”

Ebben az állandó belső boldogtalanságban pedig nincsen szükség Szent Benedek regulájára.

Csak drogra és állandó cselekvésre. Így vágunk neki az utolsó nyolcvan esztendőnek. Felvillanyozó vízió már régen nincsen.

Csak a csüggedés.