Ma 2021 szeptember 25. Eufrozina, Kende napja van. Holnap Jusztina napja lesz.
Bayer Zsolt szívszorító búcsúja Belmondótól

Bayer Zsolt szívszorító búcsúja Belmondótól

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

Joss Beaumont elrepült...

 

Az a baj, hogy nem emlékszem pontosan, ’82-ben vagy ’83-ban láttam-e először. De az biztos, hogy azóta minden évben egyszer megnézem. Szóval vagy 39-szer, vagy 38-szor láttam eddig – s remélem, még harmincszor látni fogom.

Rituálisan nézem meg. Hiszen nem egy filmet nézek, hanem egy örökre elsüllyedt világot, amelyben például az afrikai haláltáborból megszökött és hazatérő Joss Beaumont, a francia titkosszolgálat legjobb, legügyesebb tisztje úgy sétál vagy egy percet Párizsban Ennio Morricone csodálatos zenéjére, hogy kizárólag fehér emberek vannak mindenütt, a pályaudvaron és az utcán.

Micsoda szörnyűség…

39-szer vagy 38-szor láttam A Profit.

Lehet, most, hogy Jean-Paul Belmondo nincs többé, kénytelen leszek emelni a tétet, és félévente megbámulni mindazt, ami nincsen többé, s ami a mindenség volt nekünk, boomereknek egykoron.

Mi is volt az?

Semmi különös, csak a „kortynyi szabadság, percnyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság” itt, a fal szomorú oldalán.

Semmi különös, csak Párizs, a Montmartre, Toulouse-Lautrec, Aristide Bruant, a Rue Saint-Denis prostituáltjai és a Moulin Rouge táncosnői, a fülledt, bűnös, erotikus és frivol Párizs, a Szajna-part, a Pont-Neuf (s a Pont-Neuf szerelmesei, hogy felidézzünk még egy csodát) – és persze ő. Jean-Paul Belmondo.

Van, amikor barátokkal folytatjuk a rituálét, s együtt nézzük A Profit. S olyankor mondjuk szinkronban a párbeszédeket s az ikonikus mondatokat. 

„A croissant a barátomé!” – mondja Beaumont Farges felügyelőhelyettesnek, miután a kávézóban összetöri az orrát. „Egy zsernyákos kuszkusz!” – köszön be Beaumont a szállodai szobába, ahol földön ülő arabok éppen kuszkuszt esznek, és a tál közepébe repül az egyik felpofozott rendőr. „Lassan mindenki összefutott már vele rajtunk kívül” – mondja Rosen felügyelő, és tényleg…

De ma biztosan megnézem a Kellemes húsvéti ünnepeket! is 1984-ből (a Szovjetunió bejelenti, hogy bojkottálja a Los Angeles-i olimpiát, Duray Miklóst megint letartóztatja a csehszlovák rendőrség, a kommunista lengyel titkosrendőrség elrabolja és brutálisan meggyilkolja Jerzy Popiełuszko atyát, a Szolidaritás papját, idehaza pedig a Magyar Nemzeti Bank újabb ötvenmillió dolláros hitelt vesz fel a Nemzetközi Valutaalaptól, hogy jó legyen nekünk), és végig fogom vigyorogni, attól a pillanattól kezdve, hogy Belmondo egy helikopterről ereszkedik alá egy jachtra a szeretőjéhez, egészen a legutolsó képkockáig, s újra imádom majd a gyönyörűséges Sophie Marceau-t, a szintúgy gyönyörűséges Marie Laforêt-t, s persze őt, ahogy csetlik-botlik hazugságai hálójában, s mellesleg megpróbálja meggyőzni a kommunista hivatalnokot, hogy adja neki a munkát. „Ó papa, Marx! Ó papa, Marx!” – s csak suttogni merem: ma megint ezzel kell házalni, ha jót akarsz...

S aztán ott van nekem még a Borsalino, 1970-ből, s benne a másik ikon, Alain Delon. Ha pedig mélyebb intellektust szeretnék kamaszosan képzelni magamnak, leülök a Kifulladásig elé, és azt sem fogom megbánni. Miképpen a Félelem a város felett megunhatatlan izgalmait vagy a Szabadlábon Velencében derűjét sem.

Semmit sem, ami Belmondo.

Delon nyilatkozta évekkel ezelőtt, hogy nem érti és nem is akarja megérteni ezt a világot. Belmondo sem értette. És nem is kell megérteni. Ez a világ Rosen felügyelő maga, akinek „rothadt az agya”, s akit Belmondo olyan vadnyugatias párbajban lő agyon A Profiban.

Már akkor kikezdték őt és filmjeit, amikor még élt, s most majd biztosan rákerül a törlendők listájára, mint annyi sok más csoda, például szegény Louis de Funès vagy Catherine Deneuve – s minden, ami szép, ami normális, ami élet, hogy a semmi lépjen a helyére. De Bolond Pierrot itt marad velünk örökre, s a ma ligne de chance – vagyis: a mi szerencsénk.

Ez a mi szerencsénk.

Mi vagyunk ugyanis a legutolsók, akik élhettünk a normális világban, s akiknek még volt hova vágyakozniuk, mi vagyunk a legutolsók, akiknek még volt emberhez méltó gondjuk.

39-szer vagy 38-szor láttam A Profit. 39-szer vagy 38-szor izgultam át a végét, s reménykedem újra és újra, hogy a helikopter felé ballagó Joss Beaumont őrnagyot mégsem lövik le. De mindig elhangzik a parancs: „Meg kell állítani!” – és a képességtelen, ostoba és gonosz Farges felügyelőhelyettes megállítja. Megöli.

Ahogy a képességtelen, ostoba és gonosz huszonegyedik század öli meg a huszadik század második felét, amelyben még legutoljára volt érdemes élni.

De nekünk legalább itt maradt ő, Jean-Paul Belmondo. Aki most felszállt arra a helikopterre és elrepült.

Bayer Zsolt -]]> www.magyarnemzet.hu]]>

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Alámerült atlantiszom (142) Politika (1578) Tv fotel (65) Flag gondolja (33) Tereb (138) Jobbegyenes (2117) Mondom a magamét (5592) Irodalmi kávéház (505) Emberi kapcsolatok (36) Gazdaság (662) Titkok és talányok (12) Heti lámpás (255) Autómánia (61) Vetítő (30) Rejtőzködő magyarország (168) Gasztronómia (539) Egészség (50) Történelem (14) Mozaik (83) Életmód (1) Nagyvilág (1458) Kultúra (6) Belföld (6) Sport (729) Mozi világ (440) Szépségápolás (15)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>